Joseph A. Roberts

Minden olyan csendes most. A ház némán felordít, a falak mintha fordulnának egyet, majd elnyelnek engem. Loenard Harper csak emlékként él tovább az emberek tudatában és ami a legbosszantóbb, hogy a magány emésztette fel. Bárcsak ilyen könnyű lenne eltűnni a Föld színéről! Bárcsak ne tettem volna olyat, amit most minden porcikámmal bánok! Annyi mindent szeretnék visszacsinálni, de nem lehet. Anya mindig azt mondja, hogy viseljem a tetteim következményeit, erre épp ő próbálja elsimítani a dolgot. Bődületesen nagy ostobaságnak tartom, de muszáj volt rábólintanom. Kényszerhelyzet áll fenn, mert ez semmi másnak nem nevezhető.
- Persze. Természetesen. A pénz holnapra már át lenne utalva a számládra, és akkor így megegyeztünk? Tudod, hogy semmi bajom sincs veled, Kedves, de a fiam érdekeit muszáj szem előtt tartanom. Leo még fiatal és nem áll ké... - bezárom szobám ajtaját és hirtelen minden újra csöndes lesz.
Két hónapja történt, hogy egy buliban találkoztam Kristen-nel. Sokat ittam, jóval többet a kelleténél, amit őszintén szólva nem értek, merthogy eddigi életem során legfeljebb kétszer voltam részeg. Akkor pedig ismételten elvesztettem az önkontrollt. Csak képfoszlányok derengenek, többnyire az aktusról és az előtte lévő macska-egér játékról, de az egyáltalán nem, hogy mikor és hol bólintott rá a dologra. Hogy ágyba bújjon velem. A gyomrom összeszorul, mikor belegondolok, hogy elfelejtettem védekezni és idióta módon teherbe ejtettem szegény lányt. Nem tehet róla. Tudom, hogy én vagyok a hibás, mert általában a fiúnak kellene gondolnia mindenre, de most valahogy... valahogy elkapott a hév és a buli hangulata. A kezem még most is remeg, nagyon félek. Pedig tudom, hogy a neheze még hátra van annak formájában, hogy beszélnem kell Kristen-nel. Nem lehet annyiban hagyni a dolgot, nem csinálhatok úgy, mintha mi sem történt volna. Én nem az a fajta srác vagyok, legalábbis sosem éreztem magam olyannak, aki képes lenne lelécelni a lány mellől a bajban. Attól függetlenül sem, hogy nem a barátnőm.
A szobám falára téved tekintetem, ami tele van ragasztva Marvel szuperhősökkel meg mindenféle rock banda képeivel. A szuperhősök gyerekkori bajtársak és csak azért vannak még mindig a falon, mert nincs szívem leszedni őket. Pókember. Hulk. Fenegyerek. Engem sosem zavartak, akiket felhozok ide, azok meg nem találják gáznak. Aki mégis, az sosem tehetné be ide a lábát. Lényegtelen minden, ami a télidió színű falak között található, kezdve az állólámpával, majd befejezve a fekete bőr fotellel, mégis képtelen lennék itt hagyni ezeket. A rajzokat az íróasztal fölött, amiket még én alkottam amatőr és nevetséges módon, a faládikát, amit apával csináltam tíz évesen, azt a három darab könyvet, amit életem során sikerült elolvasnom és a gyertyatartót, amit a német rokonoktól kaptam ballagásomra, arról az elnyűtt, sötétkék mezről már ne is beszéljünk, amit az első kosármeccsemen viseltem. Egyszerű, mégis nagyszerű emlékeket zsúfoltam be ide és nem lenne szívem kidobálni azokat sem, amik a leghaszontalanabbnak, legfölöslegesebbnek bizonyulnak. Itt semmi sem fölösleges vagy haszontalan.
Anya léptei közelednek a szobám felé olyan megszokott, ismerős csengéssel, mint mikor még kicsi voltam és azért jött, hogy esti mesét mondjon. Sosem tudtam elaludni egy bögre kakaó és egy esti mese nélkül, de természetesen ezt a gyerekes szokásomat már elhagytam úgy öt évvel ezelőtt. Tudom, hogy anya erős nő és sosem mutatná ki azt, ami fáj neki, de abban is biztos vagyok, hogy frusztrálja apa munkamániája. A vasárnapi ebédeket ugyan velünk tölti, de amint megette az utolsó szelet rántott húst, bevonul a szobájába és már halljuk is a billentyűk kattogását. Apa más volt régen. Három éve viszont teljesen kivonult a Harper család életéből. Csak Andrew-t sajnálom, aki még annyi figyelmet sem kaphatott, mint én. De mit tehetnénk vele? Csak tűrünk és várjuk, hogy újra a régi legyen, pedig tudjuk, hogy sosem lesz már semmi sem ugyanolyan.
Megremeg a kilincs, amint anya ráhelyezi tenyerét. Szinte látom magam előtt, ahogy megnyugtató mosolyt fest ajkaira és összeszedi magát annak érdekében, hogy ne ragadjon át rám az aggodalom. Sajnos, ezzel elkésett. A gyomrom görcsben, a kezem remeg, a fejem pedig hasogat. Kész tébolyda működik bennem.
Benyit. Sötétbarna tincsei tökéletes kontyba vannak fogva, arcán bájmosoly feszeng és egy fekete nadrágkosztümöt visel. Nem értem, apa miért hanyagolja. Még fiaként is könnyedén kijelentem, hogy csodálatosan néz ki. Gyönyörű nő a kora ellenére.
- Elintéztem, Drágám. Tudod, hogy így lesz a legjobb. Mindenkinek. - felsóhajt és Pókemberre néz, aki általában az emberek veséjéig szokott látni. Én mindig úgy éreztem, mintha tudná minden titkomat, amit az iskolából hazacipelek.
- Biztos vagy benne? - felvonom szemöldököm, vonásaim csalódottak, szégyenteljesek. Nem vagyok büszke arra, amit tettem és amit most készülünk tenni.
- Ha bizonytalan lennék, inkább nem foglalkoznék a dologgal. Az a lány csak megnehezíteni az életedet a babával együtt. Ráérsz még az apasággal foglalkozni, Drágám. - nekidől az ajtófélfának és mosolyog. Rám mosolyog. Hatalmas, azúrkék íriszei megcsillannak a lámpafényben.
- Oké. Ha te mondod... - eldőlök az ágyon és úgy fordulok, hogy háttal feküdjek neki. Állkapcsom megfeszül, homlokom ráncokba szalad. Alsó ajkamat rágcsálva tépelődök.
Hallom, amint anya kisétál a szobából és behúzza maga után az ajtót. Kezem farzsebembe csúszik és kihalászom belőle mobilomat. Bepötyögöm Piper számát és hallgatom, amint a készülék kicsöng. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Leteszem. Még nem állok készen rá, hogy megosszam vele ezt a titkot. Benjamin-nal úgyszintén.