Venice part

Reggel nagyon nehezen ébredtem fel, nem tudom miért. Egész éjjel aludtam, és most még is úgy érzem magam, mintha végig partiztam volna. Bementem a fürdőbe és elintéztem a napi teendőimet. Felráncigáltam magamra a kedvenc farmerem, és belebújtam az egyik kis toppomba, felvettem még egy másik pólót is. Hamar megkajáltam, és elindultam a suli felé, persze az előtt még bemegyek a boltba, mivel elfogyott a cigim és muszáj vennem egy dobozzal. Amikor kiléptem az ajtón, megcsapott a hideg levegő, ezért hamar vissza is fordultam, hogy fel tegyem a kedvenc sapkámat. Kellőképpen felöltöztem, most már biztos nem fogok megfagyni. Útközben zenét hallgattam és azon, gondolkoztam, hogy milyen volt a legutóbbi parti, annyira be voltam szívva, hogy arra sem emlékszem, hogy keveredtem haza, de valahogy mégis otthon ébredtem, tisztára kóma voltam. A kisboltban rengetegen voltak, ami kissé meg is lepett, de nem érdekelt mivel nekem kell cigi, így inkább kivárom a sorom, ahogy mindenki más teszi. Lassan 15 perce itt állok és hallgatom, ahogy a szomszéd néni kifecsegi magát.
-Elnézést, de szeretnék már végre sorra jutni, ha nem gond! -mondtam kissé flegmatikusan, mivel már mindjárt becsengetnek, nem mintha olyan nagyon be akarnék érni a suliba, de itt is meguntam már. Végre valahára engem is kiszolgáltak, és elindulhattam a suli felé, de egy kis kitérő még belefér. A Venice part felé megyek, imádom nézni az embereket szörfözés közben. Ahogy mindig, most is tátott szájjal bámultam őket, amíg egy figyelmetlen járókelő nekem nem jött. Idegesen néztem rá, de dühöm hamar elillant, amikor megismertem a illetőt.
-Ja izé, semmi gond, én is figyelmetlen voltam. -mondtam zavaromban. Most, hogy jobban szemügyre vettem, sokkal helyesebbnek tűnt, mint ott a buliban. Lehet azért, mert akkor mind ketten be voltunk állva.
-Ja persze, kicsit nehézkesen de túl. Amint látom te is. Épp rápillantottam a telefonom kijelzőjére és láttam, hogy mindjárt becsengetnek
- A suli felé jössz? Nem volna kedved elkísérni?

Nem tudom miért, de ez a srác megbabonázott. Imádom amikor rám mosolyog. Valahogy azt érzem, hogy csak nekem mosolyog ilyen elbűvölően. Komolyan mondom, beleszerettem a mosolyába. A volt barátaimnak is szép volt a mosolya, de az övé mindent felülmúl.
-Hát ezt nem csodálom. Jól be voltunk állva. De te azért gondolom jobban felöntöttél a garatra a haverjaiddal. Nem? - válaszoltam vigyorogva, miközben azon gondolkodtam, hogy igazából nem is lenne olyan fontos bemenni az első órára, hiszen semmi érdekeset nem tanítanak irodalom órán. Néha annyira tud idegesíteni a tanárnő. Azt hiszi, hogy mindent tud, holott az esze felér egy tinédzser szintjével. Na de most értelmetlen a sulin és a tanárokon rágódni... hiszen jelen pillanatba egyik sem érdekel... csak Chase. Fura, hogy ilyen mély benyomást tett rám ez a srác... hiszen én nem ilyen vagyok. Vagy legalábbis egészen addig, amíg nekem nem jött, még nem voltam ilyen. Valami itt nem stimmel. Az is lehet, hogy csak a sok hülye rémálmom miatt viselkedek ilyen furán, amik az éjjel gyötörtek és nem hagytak aludni.
- Vagy tudod mit? Mivel már így is késésben vagyok, én sem megyek be az első órára. - feleltem, majd próbáltam kerülni a tekintetét, elég kevés sikerrel. Épp amikor találkozott a tekintettünk, rám kacsintott, én meg mint valami kisgyerek vörösödni kezdtem. Na igen.... ezt utálom abban, hogy fehér a bőröm. Néha túlságosan is látszik rajtam a pír, ami nem mindig a legkellemesebb. Az egyszer biztos, hogy nem sok szükségem van a pirosítómra, amit, nemrég kaptam a barátnőmtől.
Szégyenlősen levettem a tekintetemet az övéről, majd a földre pillantottam, és belerúgtam egy kőbe, ami éppen az utamban volt. A kő egyenesen a vízig repült, aztán egy halk csobbanással belepottyant. Remek... most aztán törhetem azon a fejemet, hogy mennyire néz hülyének. Mert valószínűleg annak néz. Na igen... ez történik akkor, ha az embert ilyen könnyen zavarba tudják hozni. Pedig csak... az ég szerelmére... csak rám kacsintott! Már rengeteg pasi csinálta ezt és mégsem éreztem magam ennyire... furán. Akkor mi ez az egész?!
- Hmm... - a kérdésére hirtelen nem tudtam mit felelni. Pedig ez elég ritkán fordul elő velem. Nem hiába van az, hogy a legtöbb ember, aki igazán ismer, azt kívánja, hogy bárcsak elmenne a hangom, és egy ideig vissza se jönne.

Úgy éreztem, hogy a különleges viselkedésemmel egy kicsit elrontottam a légkört kettőnk között. Mármint éreztem valami furcsát, amit nem igazán tudnék megfogalmazni. Ilyen még sosem történt velem, de az is lehet, hogy csak egy ilyen apróbb fellángolás. Vagy a fene tudja... de az egyszer biztos, hogy valami nagyon nem stimmel.
- Hát azt nem csodálom... Ami az egy poharat illeti... hát minket sem kell búsulni. Mi is tudunk inni eleget. - Naná, hogy tudunk! Az a legnagyobb gond velem, hogy ha egyszer inni kezdek, akkor nehezen tudom abba hagyni. Nem... nem vagyok alkoholista. Az igaz, hogy szeretem a piát, de nem vagyok alkesz. Jól meg vagyok én a pia nélkül is... csak vele még jobban. Meg a buli milyen lenne pia nélkül? De most komolyan... azért kár elmenni szórakozni, hogy üdítőt igyál. Már úgy értem, hogy nem lehet úgy bulizni, ha nincs benned egy kicsi alkohol vagy valami ahhoz hasonló.
Elmosolyodtam azon, ahogyan nemet mutatott. Annyira aranyos volt. Mint egy kisfiú. De tényleg. Pedig én általában nem szoktam díjazni a gyerekes viselkedéseket, de neki kifejezetten jól állt. Bár ha már a gyerekes viselkedésnél tartunk, mióta találkoztunk, nekem is volt néhány olyan viselkedésem, amit még a kölykök is felülmúlnának.
- Hát persze... sétáljunk. - Mosolyogtam rá olyan bájosan, ahogyan csak tőlem telt. Észrevettem rajta, hogy tetszett neki ahogyan elpirultam. Hát ez remek. Lehet, hogy viccesen hangzik, de azt reméltem, hogy nem vette észre rajtam, hogy kivörösödtem. Nem tudom, hogy hogy is képzelhettem ilyet. Hiszen még a vaknak is feltűnt volna.
A kérdése nem ért annyira váratlanul, bár mégis meglepődtem. Ha lehetett még jobban zavarba jöttem. Ó, hogy az a... Minek kell ilyen ostobán viselkednem?
- Jaa... öhm... én nem. - Vontam vállat, majd ismét rámosolyogtam. - Csak útban volt... - Néztem a tenger felé, ahová a követ rúgtam. Közben pedig próbáltam úgy tenni, mint aki nem veszi észre, hogy engem bámul, holott pontosan tudtam, hogy engem néz. Talán épp azon járhat a feje, hogy mit is csináljon, hogy ne röhögje el magát. Mert az ő helyében én biztosan azt tettem volna.
- Tudod... jobb félni, mint megijedni! - Próbáltam én is elviccelni ezt az egészet. Nem bírtam ki, hogy közben ne vigyorogjak. Annyira aranyosan mondta. Na jó Amy! Abbahagyni! Hová lett az a lány, aki nem jön zavarba egy pasi előtt, sőt, aki a pasikat hozza zavarba?! Mi lett vele? Mert ebben a pillanatban biztosan eltűnt. Csak tudnám miért...
- Hányadikos is vagy? - Kérdeztem, egy rövid csend után. Lehet, hogy már mondta, de én komolyan nem emlékszem rá. Sőt, fogadni mernék, hogy ő sem tudja, hogy én hányadikos vagyok...

Na jó, nem csinálok úgy mint egy kis liba. Megpróbálok érett nőként viselkedni, végül is az vagyok nem? Kicsit most úgy érzem magam mint egy csitri, aki minden hülye kijelentésen és mozdulaton elvigyorodik és olyan vörös lesz mint a rák. Pedig ez nem én vagyok. Mély levegőt veszek, és megpróbálok vörösödés nélkül ránézni a srácra. Az tény és való, hogy nagyon bejön nekem, de azért kicsit szabályozhatnám magam. Itt és most megfogadom, hogy felelősségteljesen viselkedem. Válaszára csak felvonom a vállam és összehúzom a szemöldököm. Nem tudom mit feleljek rá, ezért inkább elengedem a fülem mellett és vidáman mosolygok. Így, hogy megpróbálok nem csak rá, hanem magamra is figyelni sokkal felszabadultabb és kevésbé görcsösebb vagyok. Ezentúl tehát ezt kell csinálnom, nemcsak rá, hanem önmagamra is figyelni. Lassan bandukolunk egymás mellett néhány percig semmit nem beszélünk egymással. De ez a csend még nem kínos, legalábbis én még nem érzem rosszul magam.
Alig várom, hogy az ismerkedés szakászában eljussunk addig, hogy nem kell egymástól olyan kérdéseket feltennünk, hogy mindkettőnk haja égnek álljon tőle. Persze, tudom, hogy ezt most én kezdeményeztem, de ha nem akarok egész séta alatt hallgatni, akkor valamit kérdezek. Most pont ezt teszem. Bár én tudom a válaszát. Ő harmadik évfolyamra jár, ha nem halasztok egy évet, akkor évfolyamtársak lennénk. Azóta a bizonyos buli óta, bár nem beszéltünk egymással néha mégis szemmel tartottam. Ha megláttam a folyosón akkor utána kérdeztem. Az is igaz, hogy ha napokig nem láttam nem jutott eszembe, viszont, máskor meg hosszú órákig az eszemben volt. Arra a szórakozóhelyre is csak azért járok, hogy hátha még látom, de eddig még nem jött össze. Kérdésére egy kis idő elteltével válaszolok.
- Én második éves vagyok, de csak azért, mert egy évet halasztottam. Vagyis később kezdtem az első osztályt. Tudod... elég problémás gyerek voltam. - motyogom és az utolsó mondatomnál lehalkítom a hangom. Némán sétálok egy ideig, mert eszembe jut az a sok balszerencse, ami kiskoromban ért.
- Na, de játszunk valamit? Kérdezz, én pedig felelek. - mondom visszautasítást nem tűrő hangon és felé dobok egy bájos mosolyt.

Ahogy sétálgattunk,végig magamon éreztem a tekintetét, és közben azon, gondolkodtam, hogy vajon ő is zavarban van? Bár szerintem nincs, tuti nincs. Hallottam róla dolgokat, és azt még soha nem hallottam, hogy ő zavarba jött volna valamikor is. Azt is hallottam, hogy sosincs csendbe, állandóan mond valamit. De most valamiért, pont az ellenkezője történik. Lehet, hogy miattam történik ez mind. Nem kedvel vagy valami, habár, ha nem kedvelne, akkor biztos nem sétálnánk most. Oké, akkor ez is letudva, kedvel gondolom, vagyis remélem...áh tuti kedvel. De akkor vajon miért ilyen most? Én akkor vagyok ilyen, ha zavarban vagyok, akkor lehet, hogy ő is? Ha zavarban van, akkor tök aranyos, már pedig abban kell, hogy legyen. Annyira, bírom, azt amikor egy srác zavarban van és próbálja leplezni, olyankor nagyon édesek, bár elég csak rá nézni, ő már így eleve édes. Minden csaj megfordul utána a suliban, ahogy én is amikor látom. De ez nem csak a suliban van így, hanem az úton is.
– Kicsit rossz helyen keresgélsz - mondtam neki viccesen – Amúgy meg tánc szakos vagyok, és semmi gond, nem volt honnan tud. – válaszoltam. Nincs amiért mentegetőzőn, tényleg nem volt honnan tudja. De azért rendes tőle, hogy így próbál kedveskedni. – Te zene szakos vagy ugye? tippeltem, és remélem, hogy jól.
- Oké, ez így pont jó! – mondtam. – Na és kikezdjen? – kérdeztem kíváncsian, abban reménykedve, hogy majd ő fog kezdeni, de mindegy ha nem ő kezd akkor is kitalálok valami jó kis kérdést. Egy pillanatra éreztem, hogy le vette rólam a tekintetét, és én rá néztem, abban a pillanatban, ahogy oda néztem bele néztem azokba gyönyörű szemekbe. El akartam kapni a tekintetem, de nem tudtam, mintha valami megfogta volna az arcom, hogy nehogy elfordítsam a fejem. De nem bántam jó sok ideig egymást néztük. A szemeiben mintha láttam volna, valami kis fura dolgot, amit nem tudnék megmagyarázni. De egy biztos, az a fura valami jót jelenthet.
- Szóval az egész akkor kezdődőt amikor megszülettem. Ahogy én világra jöttem, anyám meghalt. Apám ezt nem tudta felfogni, hogy az a nő akit szeretett mindennél jobban, életét vesztette, egy csecsemő miatt, azaz miattam, ezért jobbnak látta, ha magamra hagy. Az orvosokra bízott akik értesítették az egyik nénémet, aki szívesen elvállalt, mivel neki is nemrégiben született egy kislánya. Ő nevelt fel, engem. Egyik nap, pont a helyi kisboltban voltunk, mikor belépet az apám. Egész végig abban a tudatban éltem, hogy ő is meghalt, hogy elütötte egy autó. A nénémet megismerte és ő is az apámat. Akkor jött rá, hogy az egyik kislány én vagyok, oda jött hozzám és leguggolt. Kezdet nekem mesélni, az életéről, hogy volt egy nő, aki megajándékozta őt egy kislánnyal de ő ezt nem értékelte, és, hogy megbánta azt, hogy eldobta magától. Nekem fogalmam sem volt, hogy miért mondja ezeket mind el, de megsajnáltam, és nyomtam egy puszit az arcára, ő sírni kezdet és elment. Én későre futottam utána, és amikor megláttam, hogy a földön fekszik és nem mozog, nagyon megijedtem - itt egy nagyot sóhajtottam, mert már éreztem, hogy, ha nem állok meg egy kicsit, akkor nálam eltörik a mécses. Ismét vettem egy nagy levegőt,majd folytattam. – 6 éves voltam, akkor mondta el nekem a néném, hogy ő volt az apám. Nagyon nehezen tudtam ezt mind feldolgozni, ezért azt javasolta, hogy maradjak otthon még egy évet és majd akkor később kezdem a sulit. Én persze egész nap csak ültem és sírtam. fejeztem be a kis történetemet. – Ne haragudj, hogy túl sokat mondtam, csak jól eset kiönteni a szívemet másnak is. - mondtam neki.

Most már nem zavar annyira, ha rám néz. Kezdek megbátorodni, valahogy, nem bántam volna, meg,ha egy kicsit hamarabb jött volna elő ez az izé. De így se bánom, jobb később, mint soha. Mióta sétálunk, ne fázom, pedig elégé hideg van, mert mindenki nagyon fel van öltözve. Attól eltekintve, hogy ennyire hideg van, mégis sokan járnak biciklivel. Páran nagyon meg is néztek minket, fogalmam sem volt, hogy miért, de szerencséjük van azzal, hogy most itt van Chace, mert hanem biztos szóltam volna hozzájuk egy-két szép szavacskát. De türköztettem magamon és vissza fojtva az enyhe dühömet sétáltam tovább mellette. Ez az egyik legjobb bennem, ha mérges vagy dühös vagyok, csak azok veszik észre akik már elég régóta ismernek. Közben hol rá, hol a tengerre néztem. Bár az útobira már nem nagyon, inkább őt néztem, és amikor láttam, hogy elmosolyodik, mert a szemembe tudott nézni, jó érzés fogott el. Ha minden reggelem ilyen jól indulna, soha nem lenne rossz kedvem. Az tuti.
– Én meg gitározom – vágtam vissza neki, a kis „dobszólója” láttán. Hú, most, hogy mondta, hogy dobol a szemeimet automatikusan a karjaira szegeztem. Tényleg látszik az izom rajta, volt pár pasim, aki dobolt, és nekik, volt egy kis bicepszük. Így tudom, hogy van egy kicsi különbség, a dobos és a gyúrós kar között. Chace-nek, annyira nem vettem figyelembe, de most, hogy jobban szemügyre vettem, láttam a különbséget. Első ránézésre nem vehető észre. - A karodon is látszik, hogy dobolsz - mondtam neki, hogy ne csak hallgassak. Majd amikor megkapta választ arra a bizonyos kérdésére láttam rajta, hogy átélte a helyzetemet. Ez nagyon jól esett, lehet kívülről nem látszott, de a szívemben a szomorúság, kezdet felszívódni és helyette melegség járta át. Az arcom láttán átölelt, egy kicsit a hideg is kirázott a meglepettségtől, de vissza öleltem. Pár kosza könnycsepp így is kicsordult. Hagytam, hadd folyón le, most semmi nem érdekelt, csak, hogy megölelt. Fel néztem rá, amikor suttogni kezdet.
- Nem baj, előbb – utóbb úgy is megtudtad volna. És az ilyeneket, jobb hamar letudni, szerintem – mondtam én is halkan, mert most nem tudtam volna hangosabban beszélni. Hosszú ideig még álltunk és öleltük egymást. Majd letöröltem a könnyeim és próbáltam össze szedni magam. A tekintetét kerestem. – Oké, most akkor mesélj te valamit, magadról és a családodról, így kettőt ütünk egy csapásra, vagyis a játékunkat is folytatjuk, meg rólad is megtudok ezt- azt.
Tereltem el a témát

Lehet furcsán fog hangzani, de jól vagyok. Sőt, nagyon is jól érzem magam. Hiába, hogy egy igen érzékeny témába csöppentünk bele, nem akarom sajnáltatni magam. Mindenkinek akinek elmeséltem ezt rögtön sajnálni kezdet. Oké ennek is van egy határa, sajnáljon öt percet, vagy még annyit se és ne is többet. Ez a baráti kapcsolataimra is kihatott. Akikkel nagyon szoros kapcsolatom van, azok már tudják, hogy, hogy is kell viselkedni amikor én is ott vagyok Ők felfogják, hogy a történtek ellenére én is tudok szórakozni, bulizni.. Nem vagyok én egy olyan csaj aki tűri, hogy sajnálják. Sőt utálom az ilyeneket. Chace biztos nem ilyen. Remélem.
- Elhiszem- mondtam a dobolásos témánkhoz. Félszemmel láttam, hogy mosolyra húzódott a szája, de ez a mosoly is hamar el tűnt, az én kis történetem miatt. Hát persze, mi más miatt? Nagyon nem tetszett ez nekem, miattam lesz mindenkinek rossz kedve. Szó mi szó, ez most egy kicsit engem is jobban megviselt. Még senkinek nem mondtam, ilyen beleéléssel és érzelemmel tele. Annyira jól eset, amikor át ölelt. Nem volt hosszú, de nekem attól eltérően, még nagyon sokat jelentett. Mikor mondtam, hogy most ő meséljen a családjáról, sóhajtott egy nagyot. Először láttam, hogy nem nagyon akar erről a témáról beszélni, meg is akartam, mondani, hogy ha nem akar akkor nem kell beszélni róluk. De aztán végül mosolygott egyet, és beszélni kezdett. Sajnáltam, amikor a testvérével kapcsolatos dolgokat mondta, nem lehetett neki könnyű.
- Igen azt észrevettem, de nem baj neked ezt elnézem. - pár másodperc múlva ismét megszólaltam. - Ha gondolod, segíthetek a tanulásban – mosolyogtam rá. Kicsit elhallgatott, majd hirtelen vigyor lett az arcán, nem tudtam mire gondolni. Nem is volt időm, mivel váratlanul közzel hajolt, hozzám és... és..megcsókolt. Meglepődtem. De ez sem tartott tovább mint egy másodperc. Agyam az ilyen helyzetekben hamar kapcsol. Vissza csókoltam. Nem erre számított. Tuti arra gondolt, hogy ellököm magamtól De ez eszem ágába se jutott. Már vártam erre a pillanatra. Átöleltem a nyakát,hogy még közelebb húzzam magamhoz. Bele túrtam a hajába. Tudom, hogy minden pasinak jól esik az ilyen. Van tapasztalatom az ilyenekben. Csókunk befejezésével, a tekintetét kerestem és suttogni kezdtem, hogy „sokkal”, majd egy puszit nyomtam a szájára.