101.

- Köszönöm, nagyi, igen elraktam a pitédet is – próbálok egyensúlyozni a kezemben levő pohárral, miközben a másik kezemmel a bőröndömet húzom magam után, a telefonomat pedig az állammal tartom. Eléggé érdekes látványt nyújthatok, de sajnálatos módon nekem nincsenek sofőrjeim, mint egyeseknek az Aloisban, szóval kénytelen vagyok egymagam megbirkózni a kollégiumba való költözködés nehézségeivel. Hálásan rámosolygok a buszsofőrre, aki valahogy mindig akkor van szolgálatban, amikor én buszozok. Nagyon aranyos és szerintem össze kellene hoznom a nagymamámmal. Illenének egymáshoz, mindkettőjüknek meg van a saját kis világa és álmodoznak. Mint én, de hozzám azért öreg és nincsen apakomplexusom se.
- Nézzenek oda, a sörlány – a hang hallatán elmosolyodok, de nem fordulok meg mivel akkor száz százalék, hogy magamra önteném a maradék kávét, ami azért felelős, hogy ne haljak meg rögtön, amint belépek a koleszba. Mivel, az első naphoz és első találkozásokhoz a hosszú nyár után, mindig kell egy jó adag életerő.
- Szerbusz, Arnold – köszönök vissza jókedvűen és hagyom, hogy az előbb említett férfiú egy üdvözlő puszit nyomjon az arcomra. Amikor megáll előttem, végigmérem látványosan és elismerően füttyentek egyet.
- Szépen lebarnultál, merre jártál a nyáron? – kérdezem, bár a vége egy nyögésbe fullad, mivel a bőrönd kereke megakad a padkában és valljuk, be nem éppen könnyű csomaggal utazok. De, mentségemre szóljon, hosszú időre jöttem, szóval kell ez a rengeteg minden.
- Add, hadd segítsek – készségesen átnyújtom a bőrönd húzókáját és megkönnyebbülten rázom meg a kezem, majd iszok a kávéból. Közben persze elindulunk a koleszbe, ami bő tizenöt percnyi sétára van a buszállomástól. Ez idő alatt megtudhatom, hogy Arnold a Bahamákon nyaralt a családjával és elképesztően irigy leszek egy pillanat erejéig, ahogy belegondolok, hogy nekem csak a farm maradt meg a nagyi, de közben rájövök, hogy ettől függetlenül csodás nyaram volt. De tényleg.
- Azt hiszem, itt elválnak az útjaink – mutatok a lányrészleg felé és újfent megköszönöm a segítségét, majd megcélzom a 101-es szobát. Remélhetőleg nem én érkezek elsőnek. És ahogy közelebb érek az egyes számú otthonomhoz, megüti a fülemet valami muzsika, amit nem ismerek fel ugyan, de biztos vagyok benne, hogy Tiff hallgatja. Voilá, lőn igazság és szeretet meg béke, az égiek meghallgatták a könyörgésem.

- Bonjour, mademoiselle – tökéletes francia akcentussal, vigyorogva robbanok be a szobába. A lábammal belököm az ajtót magam mögött, majd az ágyamra dobom a kézipoggyászom.
- Már megint itt cigarettázol – nevetve csóválom a fejem, tényleg nem szeretem a cigi füstöt, de jelenleg nem érdekel kimondottan, meg Tiffnek azért csak elnézem, hiszen mégis három éve, hogy szobatársak vagyunk. Nyögve lehuppanok az ágyamra, kibújok a cipőmből és kényelmesen elfekszek.
- Na, mesélj, hogy telt a nyár? -