Pure Pub

>>Penelope!<< Ha van valami, amit jobban gyűlölök annál, amikor a legédesebb álmomból vernek fel az az, amikor a tömény izzadtságszagot árasztó munkáltatóm rángatja a karomat a virsli ujjaival. Ha nem a süvítő malachang, a fröcskölő nyál, ami beborít minden körülötte, akkor a szag, amitől a muslicák körbelepik, biztosan felébresztett volna.
’Nem Penelope-nak hívnak’ sziszegem az arcába. Pont úgy néz ki, ahogyan Dudley Dursley és egy vemhes anyakoca egyszem elkényeztetett gyerekét elképzelem. Hányingerem van.
>>Nem érdekel mi a neved, csak emeld meg a nagy seggedet és segíts felseperni!<< Nincsen nagy seggem. Ezt onnan tudom, hogy minden éjszaka egy apró tangába rejtve illegetem és eddig még nem volt rá panasz. Felseperni pedig nincsen kedvem. Sokkal szívesebben bújnék vissza a hevenyészett ágyamba, hogy tovább álmodjak arról, amit már régen elfelejtettem.
A Penelope egyébként a művésznevem, ha hívhatjuk így. Ez az, amit Arial-al hevenyészve rányomtattak a névjegykártyámra, amikor idekerültem és ez díszeleg azon a győzelmi szalagokat idéző pomponon is, amit a bugyimra szoktam tűzni esténként. Azt már nem tudom, hogy direkt neveztek-e el így, vagy egyszerűen csak elírták a nevem, de ez ma már nem is számít.
A lehető legfásultabban bújok a puha melegítőmbe és hihetetlenül kellemes érzés végre nem közszemlére tenni minden bájamat. A legtöbb alkalommal egyébként sem szeretem ezt a fajta magamutogatást, de aki egyszer bekerül a gépezetbe, annak nehéz onnan kimásznia, főleg, ha a főnöke egy gusztustalan, gerinctelen alak, mint az enyém.
Az életkedvem valahol a béka feneke alatt hét méterrel, de valaki a kezembe nyom egy seprűt, és arra utasít, hogy takarítsak fel a bárpult mögött. Megteszem, mert ez a dolgom, de közben cseppet sem izgat, hogy mit és hogyan csinálok. Csak létezek a térben, ahogy általában és jó indokot adok arra, hogy buta libának tartsanak. Még csak gondolkozni sincsen kedvem: a listaságom határtalan.
Véletlenül találok egy ötdollárost a földön és becsületes megtaláló módjára dugom zsebre. Az nem létezik, hogy a kelleténél is kötelességtudóbb legyek. Igaz, ezzel nem megyek sokra, de megnyugtatja a kis lelkemet, hogy ha ilyen mondvacsinált, erőltetett módon is, de kicsit kibasz*k a főnökkel. Néha elgondolkozok azon, hogy az éjszakai pillangóktól éppen csak egy hajszál választ el, de aztán mindig megnyugtatom magam, hogy rajtam legalább a fehérnemű mindig fenn marad. Nem mintha ettől sokkal jobb lennék náluk, de az embernek keresnie kell egy kapaszkodót, ami elhiteti vele, hogy nem ő a legmocskosabb személy a világon.
A délelőttön így telik: unalmasan és rutinszerűen. Az érdekes dolgok mindig akkor történnek, amikor a lámpák kialszanak és megszólal az a nyálas, gusztustalan zene, amitől hányni tudnék. Én kisminkelem magam, olyan színesre és élénkre, hogy a papagájok megirigyelnél, műszempillákat ragasztok és csábosan csücsörítgetek a tükörbe. Gusztustalannak találom az egészet. Vetkőznöm többet kell, mint öltöznöm, és tudom, hogy úgysem fog senkit érdekelni, hogy éppen arany vagy kék melltartóm van, mert mindenki azon van, hogy anélkül képzeljen el. Sokszor megy is nekik, olyankor kapok egy extra húszast. Végül magassarkúba bújtatom a lában és kibilleget a rúdhoz. Pörgök, forgok, pucsítok, próbálok megfeledkezni arról, hogy milyen obszcén szavakat vágnak hozzám és milyen mocskos fantáziáknak adnak hangot. Az agyam kikapcsol, a testem rákapcsol, a szívem pedig a zene ütemére ver. Magamban dúdolom a dalt, átkozom az istent és még inkább bedőlök. A vendégeken inkább végig sem nézek, félek, hogy olyasmit is látnék, amire nem vagyok kíváncsi.
Mikor véget ér el első húsz percem magamra kapok egy bugyirózsaszín, tolldíszes köpenyt, ami még véletlenül sem tetszik, de jól jön. Kilépek a szűk mellékutcára egy reményeim szerint gyors cigire. Kell a nikotin, anélkül nem élném túl a megaláztatást és a szégyent, amiért itt táncolok. A gyújtó ismerősen és barátságosan kattan, a tüdőmet azonnal megtölti a vaníliaízű füst. Ez az igazi szerelmem.
Hideg van, és hiába húzom magamon szorosabbra az undorítóan csúnya köpenyt, a vékony selyem semmit sem melegít. Próbálok minél nagyobbakat szippantani a cigimbe, de félek, hogy ettől szédülni fogok a színpadon, hovatovább elesek. Inkább remegek tovább és fázom. A mai egy különösen unalmas este.

machpoint

Néha elgondolkozom azon, hogy milyen jó lenne összekuporodni a sarokban és kibőgni a szemem. Addig sírni, még a könnyem is elfogy és már csak a szúrós szárazság marad helyette. De amikor elcsábít a gondolat eszembe jut, hogy én magam rontottam el mindent. A saját felelősségem és hibám az, hogy most itt vagyok, ahelyett, hogy puccos egyetemre járnék, és máris nincsen semmi kedvem megsiratni a szánalmasságomat. Senkit nem érdekel egy lány, aki egyszer rosszul döntött és azóta képtelen kimászni a gödörből, ahogyan igazából senkit sem érdekelne, ha most holtan is esnék össze, én pedig jól megvagyok így. Nincsen szükségem a szánakozó pillantásokra és együttérzésre, csak arra a bűntudatra, ami néha olyan ismerősen puha karokkal üdvözöl.
Álmomban sem gondoltam, hogy valaki idemerészkedik a patkányok és szemeteszsákok közé, és ha tippelnem kellett volna, főleg nem sejtettem volna, hogy egy fiú lesz az. Vagy srác, vagy férfi, a félhomályban nehéz megsaccolni a korát, de biztosra veszem, hogy a pub vendége. Ha jobban szemügyre veszem rájövök, hogy piszkosul helyes, és a fenébe is a ruháival, arra is mérget vennék, hogy izmos. Ezek pedig pont azok a tulajdonságai, amiért okosabbnak találom tartani a távolságot.
A megjegyzésére csak elfintorodok. Nyilván szarkazmus volt, de engem irritál. Gyűlölöm ezt a köntöst, azt a falatnyi fellépő ruhát alatta, tanán még ennél is jobban. Persze mit várok egy olyan fiútól, aki sztriptíz bárba jön, és mindenféle szemérmesség nélkül beáll elém könnyíteni magán. Nem mintha igazából érdekelne, ennél ezerszer rosszabb dolgokat is találtam már itt. Persze amellett a tény mellett nehéz szó nélkül elmenni, hogy milyen jó segge van. Áldozok úgy egy tizedmásodpercet a férfiszépség oltárán, majd összefonom a karjaimat és bosszúsan néztek rajta végig.
”Talán. Ha beengednek.” a cipőm orrával elnyomom a kövön a sistergő csikkemet. ”Igazából nem tűnsz olyan srácnak, akinek ilyen helyekre kell járnia pucér hátsókért.” Kíváncsi vagyok, hogy láttam-e már itt, de annyi arc megfordul egy ilyen helyen egyetlen este is, hogy képtelenség megjegyezni őket. Viszont a fajtáját nagyon is jól ismerem, volt már hasonlóval dolgom. Pont olyannak tűnt, aki nem lát túl azon, hogy a színpadon riszálom magam és azt hiszi, egy kis pénzen bármit megvehet. Nos, bár a négy fal között talán így is van, de nem az utcán, ahol egyszerűen csak egy lány vagyok.

machpoint

Csak a szememet forgatom. Annyiszor hallottam már, tipikus pasi duma! Valójában nem akarok én sem bunkó lenni, sem jégcsapnak tűnni. Csupán annyiszor megjártam már ezt a kört, hogy egyszerűen belefáradtam. Kíváncsi lennék, hogy a pasik, akik a visszautasításom után hisztis k*rvának neveznek, meddig bírnák a helyemben. Hülye gondolat, természetesen kihasználnának minden mocskos ajánlatot, mert pasik!
Azt nem tudom, miért is vagyok olyan biztos abban, hogy ez a srác is egy a millióból, aki velem képzeli el az éjszakáját, de szilárd meggyőződésem. Nyilván nem tehet róla, valamiért feromonok nélkül is vonzom az ellenkező nemet és erre nagyban rájátszok a ruháimmal és a külsőmmel is. Az viszont elgondolkodtató, hogy a pasiknak valóban ez a kurvaszerep jön be? Talán ha egy egyszerű farmerban és pólóban találkozunk, észre sem vesznek. Nem mintha nekem sok esélyem lenne így találkozgatni pasikkal.
Idegesen nézegetem a tetoválásokat a kezemen és bűntudat tölt el. Mit szólna apa, ha tudná, hogy ilyen lettem? Talán ő is éppen olyan szégyenfoltnak tartana a családban, mint mindenki más, élükön a fanklubom elnökével: anyámmal.
Egyszer megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy miért dolgozok itt, abból végül az lett, hogy rám csapta az ajtót, mielőtt kinyithattam volna a számat. Ennyit a nagy családi összetartásról. Persze tudom, én csesztem el, de ez igazán nem tud vigasztalni. Bár még mindig jobb helyzetben vagyok, mint az itt táncoló lányok többsége, akiknek vagy nincsenek is szülei, vagy ők maguk utalták ide csemetéiket.
Rám fújja a füstöt. Gondolom nem szándékos, de ez az első dolog, amit a sztripperek világában megtanulsz: ha valaki rád fújja a füstöt az egyet jelent a felhívással keringőre. Mondjuk ez egy olyan önkénytelen dolog, mint ahogyan szorosabbra húzom a karomat magam körül. Vissza kellene mennem, a hájas malacfőnököm tőből fogja kitépni a hajamat, ha nem érek vissza a színpadra időben. Nem mintha már sokat lehetne változtatni a helyzetemen. Túl nagy a szám és ezért mindenki utál. Jó lenne, ha néha vissza tudnám fogni magam. Ha valami bajom van, azt azonnal közlöm, akárkivel, sőt lehet, hogy hisztis is vagyok, de most már igazán jó lenne barátkozni is valakivel. Az itt dolgozó lányok kilencven százaléka kedveli egymást, vagy legalább megtűri. De nem engem, akinek egy fotelekből összedobott ágyon kell aludnia, feltéve, ha nem utalják le a földre.
”Ti soha semmit nem rosszindulatból mondotok.” még mindig bosszúsan nézek, de egyre átlátszóbban. Végül is olyat még senki nem mondott, hogy nem akar megbántani, általában az emberek leszarják. ”Remélem tudod, hogy hiába vagy kedves, meg hiába nézel úgy a hatalmas szemeiddel, mint valami angyal nem dobom le a bugyimat.” közölöm vele gyorsan. Ez az a pillanat, amikor a pasik rájönnek a vereségükre és menekülőre fogják. Nem mintha olyan típusnak tűnne, aki hamar feladja…

machpoint

Lustán kattintok egyet és élvezettel hallgatom a sercegést, ahogyan a cigi papír és a dohány lángra kap. Tetszik a hangja, ahogyan a formátlan kékesszürke karikák is, amik úgy néznek ki a kettőnk között beállt csendben, ahogyan az indiánok füstjelei elképelem. Az enyém azt üvölti, hogy rohadtul semmi kedvem a ma estéhez. Mégis erőt veszek magamon, mert hiába minden ellenszenvem, amit összességében a férfinem iránt érzek, egyvalamiben biztos vagyok. Ez a srác nem olyanak tűnik, akit egy-két csípős megjegyzéssel el lehet kergetni. De – szintén csak gyenge sztereotípiáimból kiindulva – a pasik azt sem bírják különösebben, ha egy csaj úgy viselkedik, mintha az agya helyén is Gucci fregmacé lenne.
”Szóval most mi van?” nézek rá ártatlan őzikeszemekkel, amiktől nyilván inkább tűnök idiótának, mint valóban ártatlanak. Sebaj. Bár hirtelen hangulatváltozásomtól talán egy kicsit skizofrénnek is tűnök, de legyen így! Az sem biztos, hogy valójában mentálisan ép vagyok. ”Ki szeretnél csalogatni az alsóneműmből, vagy csak arra vagyok jó, hogy nézd, ahogyan riszálom a hátsóm, aztán lelépj valami ringyóval?” Két nyilvánvaló probléma is van a fenti kérdésemmel és még én magam sem tudom eldönteni, hogy melyik a nagyobb. Az, hogy a kelleténél is kacérabban hangzott, vagy, hogy jómagam sem vagyok sokkal több egy ócska ringyónál. Tulajdonképpen pontosan az vagyok: egy ringyó, aki pénzért felkínálja a testét, még ha csak látványként is, de ez a tényeken mit sem változtat. Plusz, eddigi tapasztalataim szerint ennek sem vagyok éppen egy főnyeremény. Eddig legalábbis nem álltak tömött sorokban a pasik hogy márpedig igen, csak engem akarnak. Jobb is így. Jobb is így?
”Elárulsz nekem valamit? Tudod, mielőtt rátérnénk a piszkos anyagiakra.” Ez az Perrie! Ha eddig nem voltál utolsó ribanc előtte, hát most sikerült! Nem ez volt a célom azért mégis? Elhitetni vele, hogy több se vagyok egy utolsó cafkánál, akire nem érdemes időt pazarolni. Mindezt miért? Azért, mert – valljuk be – van valami paranoiás félelmem a férfiaktól, ami elég vicces tekintve a munkámat, de világ életemben én voltam az egyszemélyes paradoxon maga. ”Miért ide jöttél? Nem úgy nézel ki, aki ne találna normális lányok között is minden ujjára kettőt egy éjszakára? Ráadásul azok még ingyen is vannak…” Ez valóban érdekelt mindig. Miért jut az eszébe egy fiatal, jóképű és nyilvánvalóan szexi srácnak, hogy sztriptíz bárba jöjjön? Talán nem lenne egyszerűbb felhívni keringőre egy csinos lányt valamelyik klubban és hagyni, hogy minden vágyát kielégítse? Mert ez a srác igenis a lányok álma, akármennyire fáj ezt bevallani – én pedig minden vagyok csak az nem, akiért a pasik annyira odalennének.

machpoint