Próbaterem

Liselotte és Dexter

Tag: Lis. Szavak száma: 489 . Notesz: Remélem tetszeni fog.

Lejártak az óráim, nem kellett a folyosó és tanterem között feleslegesen ide-oda szaladgálnom ez meg lenyugtatott. A tanulás mellett végre azzal foglalkozhattam amit szeretek, tehát a hegedüléssel. Kivételesen nem akartam gördeszkázni, így egyedül elindultam a próbaterem felé. Legbelül csak remélni tudtam, hogy nem látok egy olyan személyt sem akit valamilyen oknál fogva nem szeretek. Elég ha most rossz kedvem van az órák miatt, több negatívumra azt hiszem nekem sem lehet szükségem. Ha hegedülők akkor lenyugszom, elfelejtem a világ gondjait, a szüleim okoskodó gondolatait, amire hiába nem vagyok kíváncsi ők akkor is elmondják nekem. Nem szeretem ha megmondják mit tegyek és hogyan éljem az életem, bezzeg Danielnek már nem szólnak annyira bele az életébe. Neki ezer meg ezer barátnője lehet, de nekem egy se mivel anyáék szerint én még kicsi vagyok az ilyesmihez. Tizenhat vagyok, de az ő szemükben még mindig csak egy hat éves kisfiú vagyok, ami valljuk be engem idegesít, nemhogy a velem egykorúakat akik imádják cikizni a másikat.
Tudom, szeretnek a szüleim és mindezt csak azért teszik, hogy nekem jó legyen, de zavar mennyire nem veszik észre én igenis el tudom látni magam és nem kell megkeseríteniük az életem a folytonos gondoskodni akarásukkal. Pont ezért jelent túl sokat nekem egy békés hely ahol kizárva a külvilágot azt tehetem amihez értek akkor amikor éppen kedvem tartja. Na jó nem teljesen, szólnom kellett, hogy próbálni szeretnék ha lehetséges egyedül és senki se tartózkodjon éppen a teremben. Elhívtam volna magammal Roshon-t – akit én direkt Roshinak hívok – de nem találkoztam vele, őt keresgélni meg egyszerűen nem volt kedvem. Úgy gondoltam ő is gyakorol, hisz szeret 'táncolni’ és ilyenkor bizonyára nem szereti ha zavarják.
Amint sikeresen megérkeztem a fekete ajtóhoz egy hatalmas szikla esett le a szívemről, nem mentem neki senkinek sem a nagy sietségben, nem kellett bocsánatot kérnem és nem is kerültem összetűzésbe valamelyik évfolyamtársammal. Ez attól eltekintve, hogy ma nem volt éppen a legjobb napom még egy parányi pozitívumnak elment. A hegedűm és én. Ennyi kellett csak és ez a hely, melyet mindig nagy nehezen hagyok el. Ha rajtam múlna biztos órákig hegedülnék, csak ne fáradna el a jobb kezem.
Azt ki nem állhatom, amikor nem lehetek néhány perccel tovább behunyt szemmel. A hegedű hangja olyannyira elvarázsol, hogy teljesen elmegy a kedvem a nyitva tartott szemeimtől. Tudom mennyire bezavar az amikor máshova figyelek és nem tudom lekötni a figyelmemet, az első próbán megjártam. Annyira de annyira izgatott voltam, hogy látni akartam a többiek arcát, de hamar rájöttem mennyire rossz döntés volt azt gondolni így majd biztos jobb leszek. Nem, sajnos mások arca túl sok ahhoz, amire nekem éppen hegedülés közben szükségem van.
Azok a kíváncsi vigyorral teli arcok inkább meggyengítenek, mintsem megerősítenének. Most tudva, hogy egyedül vagyok és senki sem néz sincs elég kedvem nyitott szemmel bámulni a hegedűmet. Egy halk sóhajtás után a vállamra vettem úgymond a hegedűmet és elkezdtem játszani rajta, természetesen becsukott szemmel. Olykor persze felnyitottam a szemeimet, hogy azért mégis lássam azokat a húrokat.

Liselotte és Dexter

Tag: Lis. Szavak száma: 587 . Notesz: Csak el ne küldj xD.

Emlékezni próbáltam arra a dalra amit régen hallottam. Persze nem tudnám eljátszani hegedűn, de ha rá gondolok megnyugszom. Elfelejtem, hogy néha gyengül a kezem a sok hegedüléstől. Lehet nem éppen rólam szól a dal, hiszen én nem vagyok egyedül és a legjobb barátom nem az árnyékom. De tetszik a dal és kész. Ráébreszt arra, hogy nem lehet mindenkinek tökéletes az élete. Van aki egyedül van, nincsenek barátai és semmi reménye sincs. Mondjuk én azokat akiket nem szeretek valamiért azokkal szóban sem állok. Lehet van köztük olyan is aki igazán megérdemelné a barátságomat, de nem tudom eldönteni magamtól, hogy kiből lenne jó vagy rossz barát.
Az ellenségeimet épp úgy nem szeretem ahogy a feleléseket vagy a dolgozatokat amiket meg kell írni néha. Amikor önszántamból kezdek el gyakorolni az sokkal többet jelent, mintha rákényszerítenének valaminek a cselekedetére. Tudom, hogy nem teszem az olyasmit szívesen, mert ott kering a fejemben a szó: kényszerítenek és muszáj megtennem. Persze a helyzet általában nem ennyire szörnyű, van olyan pillanat amikor egyszerre akarok valami újat megtanulni és akkor elmondhatom, hogy szerencséje van a tanárnak aki éppen órát tart nekem és az osztályomnak. Garantáltan nem fogok beszélni az óráján és ha valamit megkérdez tőlem akkor arra normálisan válaszolok. Most ebben a szent percben senki sem kérdezett, nem voltam az osztálytermemben, sem pedig a folyóson ahol bárkivel találkozhatok, nem beszéltem senkihez sem csak én voltam és a hegedűm. Lassan már kezdünk elválaszthatatlan barátok lenni, a hegedű olyan mint egy napló… ha hegedülök elmúlik minden gondom. Akárcsak az olyanoké, akik a naplójuknak mondják el, vagyis írják le ha bántja őket valami. Engem kivételesen semmi sem bántott, nem duzzogtam és semmiféle csínyen sem kellett törnöm a fejem, amivel megkeseríthetném a nagyobbak életét.
A zene volt és én. Azt hiszem ennél többre nem is volt szükségem. Na jó talán igen, de azt sosem érhetem el. Nincs az a pénz amiért pont bennem bízna meg. Elvégre honnan is tudhatná, hogy igazat mondok? A gondolataimban meg bizonyára Ő sem tud olvasni, ha tudna akkor eddig biztos a fejemhez vágta volna a kezében lévő vastag könyvet, hogy soha se gondoljak Rá.
Nem tudom a nevét, legalábbis a rendeset nem, de azokat igen amivel illetik. Kis Vörös, Répafej, Miss Mindjárt-elesem, de a nevét… azt senki sem képes kimondani az én közelemben. Bezzeg utánam előszeretettel kiabálják a Dextert, Dexyt és az ehhez hasonló 'd’ betűs becézgetéseket.
Miért nem szólítják a nevén hisz biztos van neki is neve, akkor bezzeg tudnám, hogy nem Anonyma néven emlegethetem a fejemben.
Egy ajtó nyikorgása kellett ahhoz, hogy megálljak a hegedülésben, elvegyem a vállamtól a hangszert és kíváncsian előre nézzek a hang felé. Az Ő hangja volt, az amit eddig sosem hallhattam ilyen tisztán. Kedvesen mosolyra húztam a számat, kivételesen nem grimaszoltam és már azon voltam, hogy elmondjam neki engem ugyan nem zavar csak neki ment az ajtónak. Azt hiszem már értem miért illetik Miss Mindjárt-elesem névvel. A kezében lévő papírok szerte-szét röppentek én meg úgy gondoltam ha már itt vagyok akkor segítek neki. Hátha megtudom a nevét. Letettem a hegedűt és a vonót, majd elindultam a lapok felé. Útközben lehajoltam és összeszedtem a hozzám legközelebb lévőket, ahogy ez megvolt a szabad kezemet amiben nem fogtam egy lapot sem kinyújtottam felé, mert fel szerettem volna segíteni a padlóról.
– Hadd segítsek… Amúgy ha szeretnél maradhatsz, engem nem zavarsz. Vagy ha egyedül szeretnél itt lenni akkor magadra hagyhatlak. – f3nét akartam én elmenni és itt hagyni őt, hiszen most... a mostani pillanat a legjobb az ismerkedésre. Legalább tudni fogom a nevét… remélem és ha lefekszem aludni akkor tudom kiről álmodom.

Liselotte és Dexter

Tag: Lis. Szavak száma: 547 . Notesz: Bocsi a késésért. Remélem tetszeni fog.

Nehéz egy lány szemébe nézni úgy, hogy közben ne érezzem magam feszengve egy kicsikét. Én már a legelső pillanatban, hogy megláttam őt a folyóson ügyetlenkedni beleszerettem a vörös hajába. De nem csak a különleges megkapó hajszínébe, hanem abba a valakibe akit őt láttam benne. Nem tudom, sőt nem is biztos, hogy olyan, amilyennek elképzeltem lehet másmilyen. Talán nem is szereti a hegedűsöket, hanem inkább utálja azt a hangot amit a hegedű kiad. Sosem lehet tudni.
Álmodozni azonban szabad, főleg akkor ha a szerelemről van szó, mert abban egészen addig nincsenek határok, míg az illető rá nem jön.
Ha arra gondolok, hogy barátkoznom kellene vele, jobban megismerni és talán, tényleg csak talán elmondani neki az igazat. Bár minden egyes lehetőséget ezerszer átvettem, úgy a jót mind a rosszat és sajnos a rosszak olyannyira elbizonytalanítanak, hogy még egy olyan nőcsábász sem tud megfelelő ötleteket adni, mint amilyen a bátyám is. Nem beszéltem neki ilyesmiről, sőt azt sem kérdeztem meg, hogy ő… szóval neki van-e már barátnője. De kell, hogy legyen.
Valamiért ő sokkal jobban ki tudja mutatni az érzéseit, senki sem érti félre a szándékait, nem úgy mint az enyémeket. Éppen ezért… Hjaj nem is tudom milyennek kellene lennem! A nőknek túl sok az elvárása. Bár tudom, nem csak nekik hanem nekünk is.
Azonban lehet attól, hogy valaki szép még igazán goromba is tud lenni, a belső tulajdonságai meg, hát olyanok, amilyennek mi sosem szeretnénk elképzelni egy személyt. Például kétszínű, hazug ki tudja, olyan sok lehetőség van, mivel mindannyian különbözünk így a személyiségünk is.
Éppen ezért senki sem lehet tökéletes, pontosan ezért mosolygok kedvesen a lányra. Olyan nagy kár, hogy egy év után sem tudom a nevét. De egyszer csak rá fogok jönni, talán most ha illedelmesen rákérdezek vagy a folyosókon tovább hegyezem a fülem, amíg végre valaki a rendes nevén nem szólítja őt. Az azonban hosszadalmas munka, túl sok türelem kell hozzá. Most meg itt van, soha vissza nem térő alkalom, hogy egy új barátság kezdete alakuljon ki, azután meg… talán több. Számomra azonban az is elég ha tudom a nevét és barátok vagyunk. Lehet nem kíváncsi az érzéseimre, sosem lehet tudni. Hm, mi van akkor ha… ha túl sokat képzelődök? A lány meg totál barátságos csak én parázok ennyire, mert nem akarok rossz színben feltűnni előtte. Összeszedtem a rajzait és szabad kezemet felé nyújtottam. Na ez volt az a pillanat amikor eldöntöttem, hogy én ugyan nem fogom megmosni a kezem, mert Ő fogta meg a kezem.
Legbelül a szívem mélyén mérhetetlen boldogságot éreztem, olyan boldogságot amit csak egy szerelmes érezhet.
– Szerintem te így vagy tökéletes ahogy vagy. Az ügyetlenségedet meg, nos ez veled született, talán egyszer elhagyod, bár sosem lehet tudni, az is lehetséges valaki emiatt fog majd…- beléd szeretni, lett volna a mondat vége, de azt nem volt merszem kimondani. Annyi bátorságom még nem volt a hosszas kézfogás miatt, mert nem… nem szívesen engedtem el a kezét, de el kellett. Feltűnhetett volna neki, meg… meg minden egyéb ami ilyenkor kiszűrődhet egy lány szemében. Én meg nem akartam lebukni, még nem.
– Köszönöm, de a többiekhez képest ez még semmi. Ők igazán szépen tudnak játszani a hangszereiken. Megengeded, hogy eljátsszak rajta neked valamit? – kíváncsiskodtam, hiszen remek lehetőség lenne eljátszani neki a kedvenc dalomat, talán tetszeni fog neki is és az… bizonyára jó lesz. Legalábbis remélem.