Grace Nollan háza

Felnőtt HSZ SZÁM : 5

Blake Flanner utálta, mikor bizonytalan volt egy-egy döntést illetően. Szerette határozottan rávágni a választ a kérdésekre, sőt megszállottja volt a határozottságnak. Nem az ő stílusa volt a tétovázás vagy a hezitálás. Mindent a leggyorsabban és a legbiztosabban kívánt elintézni, még ha később döntései rosszul is sültek el. Ezen helyzetben azonban, amiben jelenleg is toporgott, képtelen volt dűlőre jutni. Hezitált, pedig sosem szokott. Napközben körmét rágcsálta, mint valami ideges kamasz, esténként pedig egyik oldaláról a másikra fordult, mert nem jött álom szemére.
Grace arcára még annyi év után is emlékezett, bár ez az arc sokkal fiatalosabb vonásokat viselt, mint amilyen mostanában, mert nyilvánvalónak találta, hogy mostanra sokat változhatott egykori szerelme. Nem kimondottan hiányzott neki, de kötődött hozzá, még mindig. Fogalmam sem volt róla, hogy vajon mit csinálna, ha barátnője lenne. Folyton a gimnáziumi exére gondolna, miközben egy huszonöt éves nőt ölelne és csókolna, mint akkoriban Grace-t? Ez így nem járta s ezért is határozta el, hogy tenni fog az ügy érdekében, felkeresi a nőt és tisztázza a dolgokat, nem mellesleg meglátogatja egy szem fiát, kit még soha nem látott. Mi a neve? Hasonlít rám? Beszélt neki Grace rólam? Számtalan kérdés tolult agyába egyszerre és nem bírt már magával, válaszokat akart.
Két héttel ezelőtt kezdett el kutatni a nő után, amit sokan illetlenségnek vettek volna, sőt már-már zaklatásnak, de Blake úgy érezte, joga van hozzá. Címek után kutatott, helyek után, ahol Grace már járt és amiből kiindulhat, elvégre kizártnak tartotta, hogy ugyanott lakjanak, ahol gyerekkorában. Nehézkesen akadt rá a lakcímre, s miután kezében tarthatta, már nem is érzett akkora bátorságot, mint a keresés közben. A cetli tehát, mire felfirkantotta az adatokat, ott pihent az éjjeliszekrényén. Utána nyúlt ezen a késő délutánon és zsebébe gyűrte.
Motorra pattant sebtében és még azt is elfelejtette, hogy vajon becsukta-e maga mögött az ajtót. Nem találta életbevágóan fontosnak, azt viszont annál inkább, hogy időben érjen Grace-hez. Időben? Már rég elkéstem. Gondolta és gázt adott.
A motor jól ismert módon tépte fel maga után az aszfaltot és száguldott végig Los Angeles utcáin. Blake azon morfondírozott, hogy Grace még mindig gyűlöli-e. Grace még mindig gondol-e rá, vagy már más férfi oldalán éli mindennapjait. Hirtelen elviselhetetlenné vált számára a feltevés, hogy fiát más férfi nevelje, mint apa. Ő volt annak a gyereknek az apja, egyedül neki volt joga a láthatáshoz, még ha az elején nem is repesett az örömtől, amiért teherbe ejtette szerelmét. De hát ki örült volna a helyében? Fiatalok voltak és elővigyázatlanok. Máig hibának tartotta azt, amit akkor tettek, de nem gyermeküket! Huszonhat éves fejjel most már késznek érezte magát a gyerekvállaláshoz.
Leparkolt a ház előtt, melyet a cetli viselt magán, a bukósisakot pedig a kormányra akasztotta. Reménykedett benne, hogy nem olyan környék, ahonnan secc-perc alatt ellopják az ember járművét.
Fellépdelt a verandán, a bejárati ajtóhoz sétált, majd határozottan koppantott kétszer. Csak utána vette észre, hogy csengő is van. Alsó ajkára harapott. Még nem késő visszafordulni. Szaladt át elméjén a gondolat, amit végül elvetett. Hosszú és rögös utat tett meg idáig... nem mozdulhatott.

FOR GRACE NOLLAN

Felnőtt HSZ SZÁM : 2

Blake & Grace

Ez is egy átlagos nap volt, mégis jó kedvem volt. Még csak pár napja költözünk be Nate-el az új lakásunkba, de máris otthonosan éreztük magunkat. Megengedtem neki, hogy olyan szobája legyen, amilyet szeretne. Már nem kisfiú, legalábbis mindig ezzel jött, most akkor hagytam, hogy önálló döntést hozzon. Még magamnak sem mertem bevallani, de azért izgultam. Fogalmam sem volt, milyen lesz kettesben. Egyedül kell helytállnom mindenben, eddig a családom segített, de ideje volt már a saját lábamra állnom. Eddig is többet tettek, mint kellett volna. Ha nem állnak mellettem, fogalmam sincs, mit csináltam volna egyedül egy kisbabával. Persze nem lett volna semmi gond, ha Nate apja mellettem áll. Ketten biztosan megálltuk volna a helyünket szülőként, de egyedül más volt. Még én is gyerek voltam, Nate már szinte óvodás volt, amikor benőtt a fejem lágya és kezdtem felfogni a dolgok súlyát. Meg jó sok idő kellett, mire túltettem magam azon, hogy Blake elhagyott. Nem csak az fájt, hogy én nem kellettem neki, de azt, hogy a fia sem érdekli, nem tudtam megérteni. Pedig Nate tiszta apja, a szeme az enyém, de egyébként mindenben kiköpött Blake. Azon kaptam magam, hogy megint elkalandoztam. Ahogy múlt az idő, egyre kevesebbet gondoltam Blake-re és igazából már nem is tudtam, mit érzek iránta. Először utáltam azért, amit tett velem, de már nem érzek semmit. Nem értem, hogy akkor miért gondolok megint rá. Szerettem volna, ha ebbe a házba nem csak ketten költözünk Nate-el, persze az, hogy Blake velünk legyen még kislányos álmodozásnak is túlzás lenne, de szerettem volna végre valakit, aki vigyáz rám, akinek fontos vagyok és szeret, úgy, ahogy egy férfi szerethet egy nőt. Már végeztünk a pakolással, pár dolgot kellett csak a helyére tenni, én meg úgy döntöttem, elfoglalom magam a sütéssel. Amikor Nate megszületett, semmihez sem értettem, még gyerek voltam, aztán szépen lassan belejöttem. Nemrég még babáztam, aztán kaptam egy igazi babát. Szépen lassan megtanultam főzni is, aztán sütni, nem akartam boltban kapható üveges étellel tömni a fiam. Most valami habos finomságra vágytam, Nate is lecsapott a lehetőségre, a nappaliban játszott, amíg a sütire várt, én meg a konyhában voltam. Éppen felszaladt a szobájába egy játékért, volt belőle bőven, soha nem volt elég, amikor kopogást hallottam.
- Nate, kicsim, kinyitnád? - kiabáltam utána, de csak azt hallottam, ahogy szalad fel a lépcsőn. Mosolyogva forgattam a szemem és az ajtó felé indultam. Lenyaltam az ujjamról a krémet, amivel összekentem magam. El sem tudtam képzelni, ki lehet az, hiszen errefelé nem ismerek még senkit. Talán a családom vagy a barátnőm az, csak ők tudják a címem, így aztán jókedvűen, mosolyogva nyitottam ajtót. A mosoly az arcomra fagyott, egy szót sem tudtam kinyögni, csak álltam és legszívesebben becsaptam volna az ajtót. Nem, ez nem lehet. Nem állhat Blake az ajtóm előtt. Erő kellett hozzá, hogy ne sikítsak vagy ne kezdjenek el folyni a könnyeim. Az előbb pont azon gondolkodtam, ha elvileg semmit nem érzek iránta, miért gondolok annyit rá, erre megjelenik.
- Te m... mit keresel itt? - mondtam végül, amikor megtaláltam a hangom. Még köszönni is elfelejtettem. Nem akartam barátságos lenni, dühös voltam rá, mégis sírás előtti volt a hangom. Nem akartam megadni neki ezt az örömöt. Amióta elhagyott, mindig arra vártam, hogy egyszer beállít. Nem pont így gondoltam, ennyi idő után. Ahogy megláttam, nagyon sok sebet tépett fel. Egyszerre jutott eszembe minden érzés, minden fájdalom, minden, amit egyedül kellett csinálnom és aminek ő is részese kellett volna, hogy legyen.
- Mit akarsz Blake? - kezdtem kicsit magabiztosabb lenni, legalábbis kívülről úgy tűnt. Védelmezően kicsit beljebb húztam az ajtót, nem tudtam, mit csináljak, nem igazán akartam behívni, a másik felem meg igen, de nem akartam Nate-et kitenni most ennek a találkozásnak.
- Hogy találtál meg pont most? - hangom kicsit szemrehányó volt, de úgy éreztem, itt nem nekem kéne bocsánatot kérnem bármiért is. Amit ő tett, arra meg nem elég egy bocsánat. Még azt sem tudom, hogy meg tudok bocsátani neki vagy nem. Ahhoz elég sok kell, nem adom könnyen.

» Grace Nollan
» Az Éjszaka Háza