Kiugró folyosórész

-Héj, Lis, akkor este találkozunk?
Max… mindig is utáltam, és már évek óta hajt rám. Nem vette még mindig észre, hogy nincs esélye. Nem akarok vele járni, de lekoptatni sem bírom. Hiába mondtam már meg egy párszor a szemébe, hogy ő nekem mindössze csak a barátom vagy inkább a haverom, nem veszi észre magát. Egy pillanatra hátra fordultam, majd felkaptam a cuccaimat és gyorsan elindultam a folyosón. Már majdnem szaladva, de amikor megláttam a lányvécé ajtaját megkönnyebbültem és gyorsan berohantam. Tudtam, hogy még ide is képes bejönni utánam, úgyhogy csendben elbújtam az egyik sarokba. Szerencsére, öt perc után rájöttem, hogy talán már nem fog követni. Most már talán szabad a terep. De akkor az ajtó nyílt, én pedig berohantam az egyik vécébe és gyorsan becsuktam az ajtót. Lapítottam. Nevetést hallottam, talán két-három lány lehetett.
-Láttad ezt a kis bénát?! Hogy rohant az a kis nyomi után. Hogy tud valaki olyan nőbe szerelmes lenni, mint ez a Lis vagy, hogy hívják…
Az egyik, akinek nem tudtam kivenni a hangjából, hogy kicsoda, eléggé megmondta. A többiek biztos csak bólogattak rá, már nem szóltak semmit. Pár percen belül ki is mentek, én pedig sóhajtottam egy nagyot és a táskámat a hátamra dobva, lehajtott fejjel kisétáltam. Ez nem az én napom. Nem gondoltam volna, hogy vannak még emberek, akik valamiért nem jó benyomással néznek rám. Mért? Nem értem. Nem tettem soha senkinek sem rosszat… akkor?
Kicsit elrontotta ez most a kedvemet. Nem tudom, mitől lehetne jobb, de az biztos, hogy ha jobb is lesz, egész végig ezen fogok agyalni. Egész a koleszig elsétáltam, kicsit kiszellőztettem a fejemet. Ott átöltöztem, letettem a cuccaimat és mivel egyik szobatársam sem volt a közelben, egy aprócska kis rajzocskával és egy ceruzával elindultam lefelé. Persze a rajz és a ceruza egy táskába volt téve, nem szeretem, ha valaki meglátja, hogy mire is készülök.
Szerencsére ma már nincs több órám, de van egy olyan érzésem, hogy én fél éjszakámat a táncterembe fogom tölteni. Nincs semmi kedvem Maxszel találkozni, nincs semmi kedvem ahhoz, hogy bárki is hozzám szóljon már ma. Talán.. csak akkor, ha jobbkedvre tud deríteni. De mivel elég kevés embert ismerek, ezért nem vagyok benne túlzottan biztos, hogy éppen ismerőssel találkoznék, pláne olyannal, aki fel tud vidítani.
Mostanában sokat járok egy újonnan felfedezett –legalábbis számomra- helyre, ami nem más, mint a keleti szárnyban a kiugró folyosórész. Már elsőre megtetszett ez a hely és az óta is minden nap legalább egy vagy két órácskát itt töltök el, legtöbbször egyedül. Hogy mért? Lehet, hogy nem sokan ismerik ezt a helyet? Vagy nem akarnak velem beszélgetni.
Most nem sikerül az egyedüllét. Egy elsőst találok ott, akiről tudom, hogy az én szakomon van. Persze még életembe nem beszéltem vele, de talán majd most lesz itt az ideje… ki tudja. Biccentek csak egyet a fejemmel és csak amikor közelebb érek akkor…
-Nem bánod ha itt leszek én is?
Az igazság az, hogy így már egyáltalán nincs értelme, mert mások előtt nem fogok úgysem rajzolni.

Tényleg elég rosszul esett, hogy egyesek ilyen dolgokat gondolnak rólam. Na nem mintha annyira érintene vagy valami… csak hogy lehet az, hogy nem csináltam semmit, teljesen jókislány vagyok, szinte szürke egér és még ilyenkor is leszólnak? Hát akkor már nem tudom mit kezdjek magammal. Talán megvárom, még növök egy kicsit, hátha már… harmadikba más lesz a helyzet. Addig még egy évem van. Ki tudja.
Szóval nagy nehezen a célomhoz értem, amikor kiderült, hogy már foglalt. Ó a fene egye meg. Ma egyáltalán nincs szerencsém. Sajnos nem tudom, mért, de igazán egyedüllétre vágytam volna. Na nem baj… hátha legalább kicsit ismerkedem. Úgysincs sok barátom sőt, sok ismerősöm, se ha már itt tartunk. Valahogy az ilyen dolgokból én mindig kimaradok. Nem tudom mért.
A kérdésemre hirtelen egy fejmegrázás jön, amit most nem teljesen értek tőle. Kicsit meglep… és ilyen „most akkor mi van?” képet vágok. Aztán persze jön a rendes válasz, úgy tűnik, hogy a megrázás nem nekem szólt. Vagy mégis, csak éppen én értettem rosszul ? Jaj, ez a hülye logika. Nem gondolkodom inkább ilyeneken. Elég.
-Köszi.
Azzal nem is kell kétszer mondani, már le is vágom magamat, letéve magam mellé a táskámat. Kicsit körülnézek, egy ideig a fejemből pillantgatok ki. Nem tudom, hogy elő merjem-e venni a rajzomat, vagy sem. Nem szeretek mások előtt rajzolni. Ő is azt csinálja. Kicsit oda sasolok, bár nem látok semmit abból , amit készít. Csak kíváncsi vagyok egy picit. Persze gondosan odafigyelek arra, hogy ne vegye észre, amit művelek. Ki tudja végül is, lehet, hogy meglát. Remélem, azért nem küld el a fenébe…
Egy kis elbambulás után, arra eszmélek fel, hogy valamit beszél hozzám. Hirtelen arra fordítom a fejemet, egy picit igazítottam a hajamon, ami mellesleg be van fonva, és utána elkezdtem kotorni a táskámba. Ezek a női táskák… minden van benne, csak sokszor az, nem ami kellene. Tudtam, hogy a legalján van valahol egy hegyezőm, hiszen beledobtam azt is a táskába…
…ahh, végre megvan. Egy jó két percnyi túrás után, sikeres akció! Felkelek, majd odaadom neki a hegyezőt.
-Mindig van, csak meg kell találni. Öhm… megnézhetem, mit rajzolsz?
Kicsit félénken, kicsit bátortalanul pillantok Shonra. Nem akarok tolakodó lenni, szóval ha a válasz nem, akkor nem. Csak néha azért szeretném megnézni, hogy mások milyenek az ilyen rajzolás terén. Lehet, hogy csak beképzelem magamnak, hogy béna vagyok… de még senki más rajzát nem láttam soha, szóval nem tudom, hogy az enyém melyik kategóriába tartozik. Egyszer majd biztos kiderítem. De az biztos, hogy egy ismeretlennek nem mutatom meg a rajzaimat. Soha-soha-soha. Talán egyszer… ha kicsit megismerem jobban. Ez az én titkom, amit senki nem tud még rólam.

Nem vagyok egy elvont személyiség. Szeretek barátkozni, csak előtte persze jól megnézem, hogy kivel. Mondjuk a másodikosok között is van egy-két olyan lány, akivel soha, de soha nem barátkoznék, sőt ha lehet, akkor még a folyosón is elkerülöm őket. Annyira irritálnak, vagy éppen annyira félek, tőlük csak ezt nem merem bevallani mások előtt. Nem tudom, engem elég, ha egyszer valami elbuktat vagy hasonló, és nekem ott kész. Itt pedig elég gáz az ilyen.
Tehát a hegyezőt átadom, majd elmosolyodok és miután kihegyezte a ceruzát visszaveszem. Tényleg van nálam mindig minden, csak éppen nem biztos, hogy megtalálom. Attól, hogy még különc vagyok kicsit, nekem is megvannak a jó női szokásaim, mint mindenki másnak. Szeretem telezsúfolni a táskámat vagyis… már-már csak megszokásból. Azért van, hogy telepakoljuk, így nem kell valami nagyobb cuccot vinnem. Ennyi.
Nem akartam udvariatlan lenni vagy éppen tolakodó. Csak kíváncsi voltam a rajzára, így hát megkérdeztem, hátha megmutatja. Sikert arattam. Átnyújtja nekem a rajzot, amin kicsit mondjuk tényleg meglepődtem, mert igazság szerint egy nem választ vártam. Magam felé fordítom, megnézem, majd végigfigyelem minden egyes apró részletét. Igen, már láttam ezt a lányt. Ő is azok közé tartozik, akikkel nem szívesen találkoznék a folyosón, mert kinézem belőle, hogy milyen… vagyis hogy olyan.
-Értem. Szerintem jó lesz majd. Szépen rajzolsz. Csak hobbi szinten űzöd?
Beszéltem volna még többet is, de sajnos a léptek engem is felzaklattak. Kicsit a hideg rázott ki, nem értettem, hogy mi történik. Először csak Shon arcán láttam meg az ijedtséget, majd az okát is megláttam annak, hogy mért van ez. Egy negyedéves, méghozzá a fiúba akart belekötni. Egy lépést hátráltam, majd fél füllel hallgattam, hogy mért akarja bántani a fiút. Istenem, hogy tud egy negyedikes bántani egy kis elsőst? Ez felháborító! Százszor gyengébb tőle, nem hogy még majd megpróbálja lenyomni… mit várnak ezek?
Megijedtem. Nagyon megijedtem főleg akkor, amikor Shon arca kicsit lila lett. Egy pillanatra becsuktam a szememet, majd amikor engem is beleemlített már a témába, akkor dühös arckifejezéssel, a negyedikes mellé álltam. Szerintem, a mellkasáig sem érhettem neki.
-Hagyd békén! Hogy bánthatsz egy kisebbet tőled? Sokkal kisebbet. Szép szóval is meg lehet mondani azt, hogy valamit ne bántson. Az erőszak nem megoldás.
Legszívesebben bokán rúgtam volna, de nem tettem, mert úgy gondoltam, akkor még én is úgy végzem, mint Shon az imént. Inkább felnéztem rá, összefontam a karjaim és kicsit toporzékolni kezdtem a lábammal. Nem tudtam, mit tehetnék. Semmit igazából. Nem vagyok erős, se túl tökös, se… semmi. Nem akartam mondani, hogy nem vagyok a barátnője, mert akkor még tényleg megverte volna. Amikor elengedte és megrúgta, odaléptem Shonhoz, majd lehajoltam hozzá, aggódó tekintettel.
-Jól vagy? Minden rendben?
Gondoltam, hogy az imént hiába mondtam annak a fiúnak bármit is… úgyis csak kiröhög majd és kész. De legalább ne bántsa Shont. Úgy szerettem volna az ilyen embereken segíteni, de sajnos nem tudok. Főleg, mert kicsi vagyok, és mert nem hallgat rám senki és nem vesznek komolyan. Egyszerűen nem értem mért. Én Shon helyébe már rég szóltam volna Dorinának, hogy tegyen át másik szobába. Nem bírnám. Az fix.

Nagyon örültem az igen válasznak. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan betekintést nyerhetek a képhez, de… úgy tűnik, hogy akkor nem vagyok a negatív jelenség, aki eltaszít minden embert magától. Sőt… még örülök is neki, hogy Shon végre szóba állt velem. Ami azt illeti, nekem sincs túl sok ismerősöm, barátokról pedig ne is beszéljük. Csak nem tudom mért. Ennyire unszimpatikus vagyok az embereknek? Hogy még a saját évfolyamomon sem akar velem senki barátkozni?
Aztán megjelenik a fiú, aki hirtelen mindent elront. Én persze megmondom neki a magamét, nem érdekelve a következményeket. Nem tudom, de… elég nyuszi lenne, ha egem is bántani akarna, ezért kicsit kihasználom a helyzetemet és ugye szépen visszaszólogatok neki. Nem volt rá igazából hatással, csak elnevette magát és lelépett. Nagyszerű, legalább lelépett.
Odahajoltam Shonhoz, hogy megkérdezzem, minden rendben van-e. Persze, hogy nem volt minden rendben, hiszen a fiú elég durván elbánt vele, ami persze senkitől sem volt túl szép dolog.
Amikor megláttam a könnyeket, még egy picit elkomorodtam, de nem szóltam rá semmit. Mindenkivel megesik és Shon még túl kicsi ahhoz, hogy ezt át tudja élni sírás vagy éppen csak könnyezés nélkül. Hiszen a nagyobbak is mindig ezt csinálják. Végigsimítottam Shon hátán, kicsit biztatóan, majd felnézett rám. Válaszolt a kérdésemre és én ezzel kicsit megnyugodtam. Felálltam, de nem mozdultam mellőle.
-Rendben. Viszont… nem éppen úgy tűnik, hogy minden rendben van, de…
Inkább nem mondok semmit már, hagyom, had pihenjen kicsit és kifújja magát. Nem akarom zargatni, mert még aztán az lesz, hogy mit foglalkozom én ennyit az emberekkel, mit okoskodom… már volt ilyenre példa. Sajnos azóta nem tudom mi a jó és mi az ami rossz, de hát most istenem. Ez van… próbálkozom.
-Ugyan… mindenkivel megeshet. Amúgy meg nekem már éppen mindegy, hogy egyel több vagy egyel, kevesebb személy piszkál. Ha nem akarnék veled beszélni, akkor valószínű, hogy rögtön elmentem volna, amint bejött az a hülye.
Felvontam kicsit a szemöldökömet, majd így néztem tovább Shonra. Ismét leguggoltam hozzá, kicsit oldalra billentettem a fejemet, hogy lássam az arcát, és elmosolyodtam. Gyengéden, olyan barátságosan. Amennyire csak bírtam. Láthatóan tényleg nem érdekel most az, hogy mi lesz, mi lesz ha majd ez a fiú elkezd piszkálni. Nem érdekel. Úgyis a következő évben már nem lesz itt, ahogy elnéztem… a méretéből meg az okoskodásából. Istenem… ezek a végzősök.
Aztán pedig megkapom egy régebbi kérdésemre a választ.
-Pedig szerintem ezzel versenyeket nyerhetnél.
Közlöm vele a véleményemet teljes komolysággal, aztán pedig csak örülni tudok neki, hogy felül. Már eléggé elkezdett fájni a lábam, úgyhogy itt az ideje annak, hogy én is felálljak. Nem megyek el, még véletlenül sem. Inkább maradok, hiszen az igazság az, hogy régen beszélgettem már ennyit valakivel.
Shonnal szemben ülök le, majd elmosolyodom ismét és kíváncsian tekintek rá.
-Remélem nem gond, ha itt maradok. Tudod, rég beszélgettem már ilyen jót valakivel…
Itt van, tessék, kimondtam az őszintét. Nem tudom mit fog rá gondolni, de ahogy érzem, körülbelül egy hullámhosszon lehetünk. Ami persze sosem baj, hiszen akkor csak ha minden jól megy, magaménak mondhatom majd az első barátomat az Aloisban. De ki tudja, az még odébb van szerintem.

-Ugyan, nem érdekes. Már annyi mindent láttam, hallottam meg kaptam, hogy ez semmiség.
Mosolyodtam el kedvesen. nem tudtam már igazából mit mondani neki, ami lehet, hogy csöppet ciki volt részemről, de nem is biztos... fogalmam sincs. Nem tudtam mit kezdjek már a helyzettel. Annyiban biztos voltam, hogy nem fogom itthagyni. Nem tudhatom, mi lesz vele aztán. És még ha rosszabb lenne, akkor magamra venném a dolgot, ami meg megint csak nem lenne előnyös. Sajnos én már csak ilyen vagyok, ez az egy hibám. Na jó, ez nem igaz.
-Hát... ja... valami olyasmi. Igazából annyira már nem is érdekel. Akik vannak nekem, azokat szeretem. Akiket útközben szerzek, azokról meg majd kiderül útközben, hogy jók - e vagy sem.
Jegyzem meg ismét egy apró mosollyal az arcomon, miközben ha tudok akkor segítek Shonnak felállni. Ha nem akarja vagy nem fogadja el, akkor csak leülök az ágyra.
Nem hagyom magára. Jobb nekem is a társaság, minthogy fent punnyadjak a semmiért. Unalmas lenne... akkor meg már inkább leszek itt, most úgyis belemerültünk a társalgásba. Éppen jól jött a dolog. Nekem ez kifejezetten bejön.
-Általában az újságokban vannak azok, amikre nincs nevezési díj. Majd ott lesd inkább.
Neeem, ő még soha nem küldött be ilyet. Ő nem rajzoool. Áh. Csak egy kicsit. Csak mások nem igazán tudnak róla, ami nem is baj. Még egy ok, amiért piszkálni tudnák. Amúgy is csak akkor mutatja meg, ha valakiben nagyon megbízik vagy nagyon jó kapcsolatba kerülnek... amúgy tényleg nem.
A kérdésre elmerengtem, majd kicsit elmosolyodtam.
-Táncra járok. Te? Amúgy, ténfergek. Még nem annyira ismerem a környéket és felfedezek. Meg táncolok persze. Az az életem értelme.
Remélem nem fog elhallgatni, hanem rájön, hogy rá is ezek a kérdések várnak. Legalábbis tutira. Azt már tudom, hogy szabadidejében rajzol, de hogy a többiben? Azt még nem mondta meg. De szegénynek nem lehet kellemes... főleg ha ilyen barom a szobatársa, mint ez az alak aki az imént itt volt.
Aztán leggyintek, és kicsit elvörösödöm is. Nem is tudom, hogy mit mondjak erre...
-Hát, szívesen. Csak már volt elég élettapasztalatom, hogy tudjam mit kell csinálni ilyenkor.
Valóban. Elég koravén vagyok ahhoz képest, amit az emberek elvárnának tőlem. Remélem, ez látszik is. Nem akarok kicsinek tűnni és butának. Egyszerűen idősebbnek akarok kinézni. Még ha nem is kinézni, akkor egy idősebb eszével akarok gondolkodni, vagy olyan felfogást akarok. Félig már sikerült, azt hiszem.