Porter ház

Ha erre nem kért meg még senki

Rájössz majd, neked sincsen, ki rajtam kívül megmondja az okát

Nem foglalkozok azzal mostanában, hogy mikor érek haza. Eszem ágában sincs lopni a napot és szórakozni, miközben anyánk halálra dolgozza magát, de az otthoni légkör sem esik valami jól. Mintha minden belélegzett oxigéncsomó egyre jobban pusztítaná agysejtjeimet, míg nem teljesen beleőrülök a szegénységbe és a kilátástalan életbe. Talán ennyire azért nem rossz a helyzet, bár attól függ, milyen szempontból vizsgáljuk az ügyet. Imádom a családomat és tulajdonképp le sem szarom, hogy másoknak ez egy pokol lenne. Nem a családomat gyűlölöm, hanem a családi fészket. Nem Gabe idegesít, hanem az, hogy nem tudok rajta segíteni, bármennyire is próbálnék. Menthetetlen, mert beteg. Az embernek tűrnie kell, és néznie, ahogy egy szerette fetreng a saját hibáiban, amik miatt mellesleg megvetik és amik miatt valószínűleg sosem lesz normális élete. Néha úgy gondolom, jobb lett volna neki, ha meg sem születik és nem azért, mert mindenki gyűlöli, hanem mert a világ sosem fogja úgy megérteni, mint én, anya és Chris. Persze, Chris épelméjűségében is kételkedem mostanság, mert annak ellenére, hogy egyre idősebb lesz, fokozatosan kezd a rosszba mászni, zülleni… szerintem szentül meg van győződve arról, hogy amit tesz – magával és a környezetével – az baromi zsír, sőt menő, merthogy az elcseszett haverjai ezt tuszkolják a fejébe. Nem biztosak a feltevéseim, de szerintem van valóságalapjuk. Chris nem próbálkozik a jó magaviselettel, inkább sütkérezik a… nem is tudom, miben. Végül is, az ő dolga. Beleszólhatok, de csak rontok a helyzeten. Mindig mindent csak elrontok, pedig jók a szándékaim. Egyáltalán előfordult már, hogy rossz szándékkal fordultam bárkihez is?! Nem hinném.
Egyenletes tempóban, teljes lelki nyugalommal sétálok a járdán és mérem fel a velem szembe jövő embereket. Akadnak furcsák, akadnak hétköznapiak, de némelyikük olyan, mintha több lenne a furcsánál. Mintha más bolygóról szalajtották volna és nem is e világi teremtmény lenne. Mély szimpátiát érzek irántuk, ezért nem vagyok rest elmosolyodni, mikor íriszeik íriszeimbe mélyednek, üzenve ezzel azt, hogy nem találják ízléstelennek a fejem tetején kushadó vörös „madárfészket” és nem vetik meg béna öltözékemet. Mert nekem így jó és ha nekem így jó, akkor nem kell változtatnom az ég világon semmin. Bár, a hajam színének változását még el tudnám viselni.
Az utcába érek, s már messziről megpillantom a Porter házat, minek okkersárga árnyalatban játszó falai tele vannak szívva emlékekkel és a nyári napsugarakkal, amiket a meleg hónapokban magába gyűjtött. Imádom ezt a házat, a rossz légkör ellenére is. Homlokom mélyen barázdált ráncokba szalad, mikor elérem a bejáratot, majd megtorpanok a küszöb előtt. Sóhajtok, majd a kilincsre fonván ujjaimat, elfordítom azt és benyitok. Arcon nyal a kellemes meleg levegő, aminek nagy részét a kandalló okozhatja. Hiába, még csak október eleje van, de anya már serényen fűt, nehogy megfázzunk és képtelenek legyünk suliba menni. Nincs olyan, amit jobban gyűlölne a betegségnél és annál, hogy nem tudunk iskolába menni. Jogosan utálja az otthoni heverészést. Ha nem csinálunk semmit, halálra van ítélve a jövőnk, ő pedig nem akarja, hogy olyan életünk legyen, mint neki és apának volt. Imádom ezt a nőt.
- Sziasztok! - köszönök, miközben a konyhába sétálok az ebédlőasztalon lévő almák közül lenyúlok egyet és beleharapok. Kicsit kásás, de megteszi.
Lehuppanok egy székre, táskámat az asztalra fektetem és magam elé húzom a borítékokat, amik még bontatlanul hevernek előttem. Nem sokára nekem lesz címezve egy boríték. Egy boríték, minek tartalma nem másról fog szólni, minthogy felvettek, avagy nem vettek fel a választott főiskolára. Természetesen, nem vagyok hülye és szeretnék tovább tanulni, bár a szívem mindig is a tánc felé húzott. Anya álma, hogy menő ügyvéd legyek, esetleg patológus – még ha a két szakma szöges ellentéte is egymásnak -, az enyém pedig, hogy táncoljak. Sosem fogunk dűlőre jutni, a legrosszabb pedig az egészben, hogy én meg akarok felelni. Neki és az elvárásainak.

tag: chris porter × words: 606 × notes: sok szeretettel készült, Öcsi

i am in misery the silence is slowly killing me

why won't you answer me?

A mai nap is úgy indult mint a többi. A suli után, -tudom hogy rögtön haza kellett volna indulnom, de nem tettem - , elmentem pár haverral, meg kellett ünnepelni a legjobb spanom szülinapját. Kicsit beittunk, de azért vigyáztam a piával mert tudtam, hogy ma még haza is kell másznom valahogy. Nem azért, mert annyira haza akarnék menni, csak… muszáj. Rosszul érezném magamat, ha anyámékat nem látnám egy hétvégén. Úgyhogy muszáj. Persze nem mutatom másnak ezt a „rossz érzést”, csak úgy szépen megtartom magamnak.
Amikor befejeztük, amit kellett, jócskán belenyúltunk már a délutánba. Kicsit sietős tempóban mentem vissza a koleszba, majd összedobáltam a cuccaim, amit haza kellett vinnem és felkaptam. Ránéztem a telefonra, majd irány a parkoló, még itt hagynak. Az egyik ismerősöm visz el, egész olcsó pénzért, legalábbis olcsóbb mint bármi más, úgyhogy nem kellene az alkalmat elhalasztani. Szerencsére megvártak, oda is dobtam neki gyorsan a zsét, majd elindultunk. Jól szórakoztam, bírom ezt a társaságot is. Csak évfolyamtársaim, és milyen király, hogy van neki kocsija meg engedélye! Nekem mikor lesz? Ilyen családi körülmények között egy ideig még biztos nem, de ha egyszer sok pénzem lesz, remélem lesz is, akkor tutira veszek valami jó kocsit. Szép álmok egyelőre. Még van egy kis idő addig.
Nem sokkal később, már otthon is voltam. A csomagjaim kiszedtem a kocsiból, intettem és már el is húztak. Halványan elmosolyodtam a házat meglátva, aztán beléptem. Körülnéztem, beköszöntem, majd mikor észleltem, hogy még Bart nincs itthon, halványan elmosolyodtam és felvittem a cuccaim a szobába. Épp csak hogy kitettem ezt, azt, ajtónyílás majd ismerős hang. Rögtön le is robogtam, imádom a kedves bátyámat húzni, majd kikaptam a kezéből a levelet és leültem a mellette lévő székre. Anyánk majd mondja, hogy még haza sem értetek, de már veszekedtek. Ezt a mondatát nagyon bírom.
-Ó, bátyuska levelet kapott! Vajon mi áll benne?
Nézek nagy szemekkel, elvigyorodva. Először olyan tök hülye képet vágok be, majd végigolvasom a levelet. Kicsit lebegtetem a fejem felett, majd ha elveszi, akkor most már nem áltatom magamat, odaadom neki. Nem vagyok én annyira galád, hogy egy ilyen nagy titkot sokáig hadjak bent tartani abban a fránya levélben. Na meg azért engem is érdekel. Egy másik almát én is lenyúlok, beleharapok, majd kíváncsiak kukkolom a levelet, már amennyit látok belőle.
-Na? Nem nyitod fel? Anya merre van amúgy?
Még nem láttam amióta hazaértem, de majd meg kellene keresni. Vagy nincs itthon? Nemtudom. Legtöbbször már az ajtóba vár minket, ha épp nem dolgozik. Szegény. Néha úgy sajnálom. Nem lennék a helyébe az fix.

words 415 taggedBart template PANIC! ITS LAUZ notes elég rövidke, de azért remélem tetszik

you really got me bad you really got me bad

i'm desperate and confused

Ha erre nem kért meg még senki

Rájössz majd, neked sincsen, ki rajtam kívül megmondja az okát

A nyugalom pillanatnyi csoda, melyet most öcsém szakít félbe, amint lerobog az emeletről és bevágtat a konyhába, ahol magam is időzöm. Ha eddig hiányzott is, most már minden mélyebb érzelem elszállt belőlem és csak az idegesség kezd burjánzani bennem. Miért kell ennek mindig ilyen taplónak lennie? Ráadásul neveletlen is. Bocsásson meg a jó Isten, hogy ezt mondom, de meglátszik, hogy nincs apja... azaz, hogy nincs mellette egy kemény kötésű férfi, aki jó modorra tanítaná. Én mondhatok neki, amit akarok - egyik fülén be-, a másikon meg kiszánkáznak a szavak. Anya intelmeivel ugyanez a helyzet, csak aközben megállja a piszkálódást és a visszapofázást. Chris határozottan a rossz irányba halad, persze attól függ, kinek mit jelent a "rossz". Nekem már a dohányzás is azt jelenti, illetve nem sorolnám a pozitív, siker felé vezető dolgok közé. A piáról már ne is beszéljünk! Elvégre, én is néha elnézek egy-egy buliba, mert ott lehet igazán ismerkedni. Ha nem járnék partikba, akkor Mark-ot sem ismertem volna meg közelebbről és akkor... Igen. Akkor nem lenne ilyen rohadt komplikált a szitu kettőnk között. Most érlelődhetek azon, szeretem-e vagy nem... és hogy mit jelent az, amit köztünk van. És mi lenne, ha Chris rájönne, hogy folyamatosan összejárok egy csávóval? Anya tud róla, hogy a pasikhoz is vonzódom, de azt nem, hogy jelenleg egy rendszeres szexpartnerem van, aki ráadásul nem csaj. Chris tuti köpne neki, így jobb magamban tartani mindent, ami a "titok" címszó alá sorolható.
- Gondolom olyasmi, ami nem rád tartozik. Ezért van rajta az én nevem. - pillantok rá, miközben a kukába hajítom az almát. Csodálatosan beletalálok a műanyagból készült szeméttárolóba. Közben megnyugszom, hogy végre valahára újra kezeim közt tarthatom a borítékot.
Nem merem felbontani. Lehet, hogy csak azért, mert épp most játszottam el a gondolattal, hogy mi lenne, ha nem vennének fel az egyetemre, pedig az még messze van. A jelentkezésemet sem adtam be eddig sehova és ennek még nem is most van az ideje. Egyenlőre had bajlódjak az érettségi tételekkel! A nyelvvizsgákról már ne is beszéljünk, merthogy a franciát és a spanyolt is le akarom rakni. Muszáj, ha kezdeni akarok valamit magammal a közeljövőben.
- Szerintem csak a fizu. Majd fent kibontom. - mondom és beledugom táskámba, amit aztán összecipzározok, nehogy elkobozza ismételten a borítékot. Száz százalékig meg vagyok győződve arról, hogy a késve érkezett fizetésem lapul benne, ami vélhetőleg nem nagy összeg.
Azon morfondírozom, hogy vajon hol lehet anya. Biztosra vettem, hogy mire jövök, itthon lesz, de ezek szerint tévedtem. Akkor viszont nincs más tippem, minthogy dolgozni van. Folyton dolgozni van, másod és harmadállásokat vállal, amit én is megtennék a helyében, de túlhajszolja magát. Próbáltam már lebeszélni róla, meg hogy majd megoldunk mindent, de hajthatatlan. Akárhány évvel leszek idősebb, mindig én leszek a fiatal... a gyerek... az ember, akit neki kell megvédenie a gondtól, bajtól. Félt, pedig tizennyolc éves fejjel már tudok vigyázni magamra. A baj csak Chris, aki elrettentő példa gyanánt szolgál.
- Honnan tudnám, ha most jöttem haza? - dörrenek rá, és nem tagadhatom, hogy gondolatmenetem bolygatta fel ennyire lelki világomat. Mély levegőt veszek. - Biztos dolgozik. Mikor jöttél haza? Meg miért nem szóltál, hogy mikor indulsz? - kérdezem és idegesen felkelek az asztaltól, hogy a kávéfőzőhöz lépve, töltsek magamnak a fekete italból egy csészével. Egy darab kockacukrot pottyantok bele.
Nem értem, hogy miért járunk haza külön a suliból. Egy helyre járunk, ráadásul kollégisták vagyunk mind a ketten, ő meg nem hajlandó dobni egy SMS-t, hogy "mikor indulsz, tesó?" vagy bármi mást. Szégyellne? Nem csodálnám, elvégre a tápláléklánc legalján vagyok és annyi szerencsém van, hogy a fiatalabbak nem mernek belém kötni. Végzősként lehetsz akármekkora lúzer, a nálad kisebbek nem fognak kötözködni. Én meg talán egy fokkal jobb helyzetben is vagyok... Inkább levegőnek látszom, mintsem célpont vagyok a diákok szemében.

tag: chris porter × words: 611 × notes: ne haragudj a késésért