Wigwam rock club

Felült az ágyban és körbepillantott szobájában, hol a megszokott rendetlenség uralkodott. Mintha tornádó söpört volna végig rajta, mégis így érezte igazán jól magát. A nők, akik bele akarták sulykolni a rendmániát, általában nem nyertek szabad utat szívéhez, így sokszor úgy döntött, egy ideig hanyagolja a kapcsolatokat és inkább környezete normálisabb tagjaival, barátaival foglalkozik. Blake barátai szórakoztatóak, de semmi esetre sem rendesek voltak. Legtöbbjük egocentrikus képzeteket gyártott magáról, emellett akadtak, akik tisztában sem voltak hibáikkal. A férfi megszokta már, hogy nagyképű, fellengzős emberekkel kell beszélgetnie és olykor lopnia a napot, mert tulajdonképp, ők jelentettek számára mindent. Ha nem is a szerénységükről voltak híresek, hát a hatalmas szívük kárpótolt minden hibát.
Megdörzsölte álmatag szemeit, melyek sarkában még az éjszaka ott csüngött és egyre inkább arra késztette Blake-et, hogy hajtsa vissza álomra fejét, ráér még a készülődéssel. Ő azonban tudta jól, hogy meg kell jelennie a rock club-ban, már csak azért is, hogy váltson pár szót Richard-dal, akit már legalább három éve ismert. Első látásra nem igazán találta szimpatikusnak a megtestesült női ideált, főként mert némi féltékenységet is érzett, hogy a gyengébbik nemnél ilyen mély benyomást tud tenni. Pár hét alatt aztán megkedvelte, s azóta is országos cimborájának vallja, akivel hetente minimum háromszor muszáj találkoznia. Jól esik a társasága, gyakran üdítően hat a férfira.
Kimászott hát a takarók és párnák rengetegéből, hogy elmenjen mosakodni, ezt követően pedig felvegyen egy fekete, V nyakú pólót és egy sötét farmert. Az ízlése egyszerű és elfogadható volt, kevesen kritizálták, hiszen azon nagy átlag közé tartozott, aki nem volt hajlandó szoláriumba járni, hosszúra nőtt haját vasalni, esetleg idióta láncokat aggatni a nyakába. Elítélte a mai fiatalok stílusát, ámbár sosem tette szóvá. Tudta, hogy úgyis ő maradna alul a vitában, elvégre egyre kevesebb ember őrizte már meg normalitását.
Farzsebébe csúsztatta a motor kulcsát és utoljára még karórájára pillantott. Nyolc óra. Átaludta az egész napot, ami érthető lehetett azután, hogy bevállalta az esti műszakot. Alaposan leszívta minden erejét a robotolás, főleg, hogy huszonnégy órás bájmosollyal kellett közlekednie az emberek között.
Kilépett az ajtón, majd sietősen lerobogott a lépcsőházban, hogy a motorhoz igyekezvén, felpattanjon rá, majd indítson. A gépezet hangosan felbőgött, morgott Blake alatt, s mikor elindult, szinte feltépte maga után az aszfaltot. A férfi imádta járművét, melyre a pénzt nehézkesen gyűjtötte össze még fiatalabb korában. Annyi szerencséje volt, hogy értett a spóroláshoz és nem akart folyton költekezni. Aligha boldogulna mostanra már a motor nélkül, a közlekedést illetően legalábbis biztosan.
Másodperceknek tűnt az a tíz perc, mi alatt odaért a szórakozóhelyre és ami előtt leparkolta járgányát. Leszállt róla, a kulcsot zsebre vágta, majd kényelmes tempóban indult meg a bejárathoz, ahol már megannyiszor láthatták. Tartott tőle egy kicsit, hogy fölöslegesen jött el és talán Richard meggondolta magát, de nem volt bosszús. Ha nem jön el, ledöntök pár felest, aztán hazakecmergek. Talán. Gondolta, de nem is az előreérzett csalódottság, mindinkább az unalom beszélt belőle.
A Wigwam semmit sem változott két hét óta, ugyanis akkor járt ott utoljára. Most is ugyanolyan hangulatos, a zene most is tökéletes, csupán a füstölők zavarták orrjáratait és késztették folyton tüsszentésre. Megmasszírozta finoman orrnyergét, hogy elszálljon az inger, végül levetette magát a pulthoz, jól megszokott helyére. Két pohár sört kért, egyet magának, egyet meg Richard-nak, s már csak annyi teendője volt, hogy várjon. Addig viszont olykor mosolyt villantva a csinos pincérlányra, élvezettel hallgatta a rock muzsikát.