100.

100. szoba lakói:

1. Elisabeth Gravel
2. Liselotte Peterson
3. Louise Free
4. Amy Jonas
5. Laura Cavill-Devereux

To: Amy

This is my town, this is my city now

Tanácstalanul csücsülök a padlón, egy halom kacat között, akár egy rakás szerencsétlenség. A fejem hasogat, mintha valami gonosz manó növekedett volna benne évekig, és most már féltétlenül ki akar onnan törni, azáltal hogy ketté feszíti a koponyám. Kilátástalannak ítélem a helyzetet. Az ötfős szobát, a lakótársaim helyett a szanaszét dobált ruháim, tankönyveim, létezésemhez nélkülözhetetlen tárgyaim birtokolják jelen pillanatban. A kaotikus káosz uralma alá hajt, maga alá gyűr.
Mindig utáltam pakolni. Most pedig itt fekszik, a földön szétszórva a szemem előtt az életem. Mindenem elhoztam otthonról, amit csak tudtam. Nem szándékozok többet oda visszatérni. Nem. Bár a kimerültség és fájdalom által eltorzított arcvonásaim nem tükrözik, boldogabb most nem is lehetnék. Végre a magam ura leszek. Nem mintha annyira hagytam volna az utolsó években hogy megmondják mit tegyek, de ez most mégis más. Jobb. Mérföldekkel. Csak pakolni ne kellene.
Óriási sóhaj kíséretében, erőszakot teszek a végtagjaimon, szépen lassan feltápászkodom.
És most? Hogyan tovább? Most légy kreatív Lau. Lassan körbefordítom a fejem. Pislogok, mintha éppen az imént lőttem volna be magam valami hallucinogénnel, és pillanatnyilag próbálom felfogni a látottakat. Érdekes, gondolat. A legszebb benne az, hogy drogok nélkül is átérzem ugyanezt. Tehetetlenségemben egyik kupactól, a másikhoz fordulok. Megfogok valamit, aztán rájövök, hogy sehol nincs meg a helye, ezért azzal a mozdulattal vissza is rakom. Még azt sem tudom melyik az én ágyam. Bár, ha azon múlik én alszom szívesen az egyik sarokban a földön. Ott nem zavarnék senkit, mégis átlátnám a szobát. Ezért részesítem inkább előnyben társaságban is a sarkokat. Ha egyszerűen fognék egy széket és beülnék középre, senki nem látná tőlem a másikat. Aki pedig akar tőlem valamit, az szépen odafárad hozzám, és rendezzük az ügyeink. Ilyen egyszerű. Nem szándékozom én sehol sok vizet zavarni, valahogy akarva, akaratlan mégis folyton megtörténik.
Hogy valamit mégis csináljak, ne csak tétlenül fej vakarózva teljen el felettem a nap, odasétálok a zárható szekrényekhez, és mindet sorba megpróbálom kinyitni a kulcsokkal, amiket az a vasorrú bába adott, aki magát nevelőtanárnak szólította. Hát, ha rajta múlna nem engedtem volna gyerekek közelébe, amikor a pályáját kezdte…
Negyedik próbálkozásra, sikerül feltárnom egy polcos szekrényt, amit nyilvánvalóan ruhák tárolására hoztak létre. Iménti sikeremen felbuzdulva, tovább próbálgatom a kulcsaimat találomra amikor az ajtó kilincsének lenyomása üti meg a fülem. Hátrafordulok, és szembetalálom magam egy hirtelenszőke, csinosan öltözött lánnyal.
'Ó! Szia!' Felállok, a rumli közepéből, egyenest a lányhoz sétálok.
'Laura vagyok. Szobatárs. De nyugodtam szólíthatsz Lau-nak.' Zavartan körbepillantok, és elpirulok. Nem nem azért mert rumli van. Nem igazán érdekel a véleménye. Egyszerűen a dolognak van egy furcsa intimitása. Minden cuccom ki van teregetve. Kivétel nélkül mindenem, és egy vadidegen lány most szemtanújává válik ennek. A 'mosatlan szennyesemnek'. Ízlelgetem a kifejezést. Jót mulatok magamban.
'Ne haragudj a rendetlenségért, most költözöm, be. A pakolás nem erősségem.' Győz az illem. 'Benned kit tisztelhetek?'

Dirty streets where I belong...

Elég zűrösen hagytam, otthon pár cuccom. Pár fénykép és ruhám maradt, még otthon, de az is szerte-szanaszét. Nem igazán szeretem a dolgaimat rendben tartani, valahogy olyankor soha nem kapom meg azt amit keresek, de ha rumli van mindig megkapom. Ane is haragszik rám, mert rumlis vagyok, de kit érdekel?, mert engem nem. Én ilyen vagyok, azt ha nem tetszem akkor cső, ezt ő is nagyon jól tudja. Mindig veszekszik velem, de kár a gőzért, most már nem fog tudni, ő üldözött el. Szerencséje van, hogy még sulizom, hanem már az országból is rég elmentem volna, hogy ne is lássam. De mivel még nem nőttem ki a sulis életből, így a koliba megyek. Inkább leszek vad idegenekkel mint vele. Tudom, tudom tisztelnem kéne, meg szeretnem, de nem tudom, valahogy nem érzem azt az érzelmet, hogy szeressem. Sőt inkább utálom, a hátam közepére se kívánom.
Kiléptem az ajtón, magam mögött, hagyom a „családom”, már amennyire lehet családnak hívni. Felneveltek, mert apám nem volt képes arra, de csak ennyi. Nem nagyon vonzódom hozzájuk. A koli felé a legrövidebb úton megyek, mivel sok a cuccom és elég nehezek is. Fél óra sétálás után oda is értem a koli elé, de mielőtt be mentem volna, az előtt még felhívtam a legjobb barátnőm, hogy neki is beszámoljak mindenről. Nálunk a beszélgetések általában úgy zajlanak le, hogy, ha például én hívom, akkor először én beszélek, majd a monológom végén ő is elmondja a véleményét. Ez így van fordítva is. Na szóval elmeséltem neki minden egyes kis rossz és jó lépést is. Ő nagyon is díjazta, azt, hogy eljöttem „otthonról”. A jövendőbeli szobám felé igyekeztem, és közben azon gondolkodtam, hogy nem egyedül fogok lakni. Ez számomra kissé furcsa lesz, mivel megszoktam, azt, hogy én uralom a szobámat. De mindent el kell kezdenem. Abban reménykedem, hogy a szoba társaim jó fejek fognak lenni. Végre megérkeztem a szoba elé. Reménykedtem abban, hogy én leszek az első, így majd nem kéne jó pofizzak. De minek is? Úgy is rájőnek majd, hogy nem vagyok az a tipikus jó kislány. A kilincsre tettem a kezem és benyitottam. Pechemre nem egyedül voltam. Ott ült a földön egy vörös hajú csajszi, aki amint meglátott felugrott és oda jött hozzám.
– Szia!- mondtam kedvesen – Ááá, semmi gond, én is így vagyok vele - válaszoltam – - Amy vagyok - majd ledobtam a táskáimat a kiszemelt ágyra. - Választottál már magadnak ágyat? - kérdeztem kedvesen.
Úgy érzem mi ketten, nagyon is bírni fogjuk egymást, legalábbis én már első ránézésre bírom. Jó volna, ha ez kölcsönös lenne, de ez majd kiderül.

To: Amy

This is my town, this is my city now

Mialatt beszél, alaposan szemügyre veszem magamnak, a lányt. Amy-t. Leendő szobatársamat, amint azt az imént megtudtam. Nem bámulom feltűnően, épphogy csak engedem a tekintetemet végigsiklani rajta, de minden részletre figyelek. Szép arca van, nem olyan átlagos. Hirtelenszőke hajzuhataga göndör tincsekben omlik a vállára. A szeme kék, vagy talán zöld ilyen távolságból nehéz megítélni. Mindenesetre csinosan ölözött, ápolt a külseje.
Egy átlagos napomon, ennyi elég hogy pozitívan álljak hozzá az illetőhöz, de ma különösen kifordulok magamból. Kedvesen mosolygok rá? Elnézést kérek a rendetlenségért? Nem. Ezen dolgok nem azért megdöbbentőek számomra, mert alapvetően ilyen tuskó lennék. Egyszerűen csak vad idegenekkel szemben, nem ez a szokásos, általam tanúsított viselkedésforma. Ezt legjobban a bátyám tudja. Egy ideje, nem fektetek felesleges energiát abba, hogy olyanokkal is kedves legyek, akik amúgy azt magasról letojják.
Ma viszont, én vagyok az új kislány. Nem bánnám, ha lenne legalább egy szimpatikus arc, akinek tudok köszönni, ha szembejön velem a folyosón.
’Nem.’ Megrázom a fejem. ’Úgy voltam vele, hogy ami marad, az lesz az enyém.’ Szólok, az ’ágy-foglalással’ kapcsolatban feltett kérdésére válaszolván.
Tényleg zavar, hogy minden személyes holmim láthatja. Nagyon is. Ég az egész fejem, bár nagyon remélem hogy kívülről nem látszik. Nincs mit tennem, nekiesek pakolászni. Az imént felderített szekrényeimet feltöltöm a ruháimmal. Igen, nagyon sok van. Több mint arra emlékeztem. Nem is értem hogyan fértek el mindössze egy nagyobbacska bőröndben. Sürgök, forgok teszek, veszek. Ha egyszer már elkezdtem a folyamatot, már mindenféle nehézség nélkül megy a dolog. Csak a kezdet nehéz. Ahogy minden más ember által végezhető cselekvésre, a pakolásra is teljes mértékben igaz ez.
Kikerülvén a kínos, csendes hallgatást a lányt kezdtem kérdezgetni.
’Aloisos vagy te is ugye?’ Mosolygok rá a hátam mögül. ’Új vagy ugye? Még nem láttalak.Ismersz innen bárkit is?’

Dirty streets where I belong...

Le ültem, az ágyamba, és gondolkodtam. Azon, hogy vajon, hova fognak elférni a cuccaim? Elég sok mindent elhoztam, és úgy érzem, hogy a felére nem is lesz szükségem. Ez nekem a mániám, hogy mindig mindenem nálam legyen, mert ha véletlenül pont az nincs nálam, akkor mindig az kell. Így inkább veszem a fáradságot, és mindent cipelek. Az ágyam mellet van egy kis szekrényke, oda fogom majd betenni azokat amik, elférnek benne.
– Akkor itt az ideje, hogy ágyat válassz! – adtam ki a parancsot viccelődve, remélem nem értette félre.Meg, ha igen akkor majd elnézést kérek tőle.. – Mit szólnál, a mellettem lévő ágyhoz? – kérdeztem kedvesen. Ha már a többiek később jönnek, mi válaszuk ki azt, ami majd a mienk lesz. Lau., neki fogott, pakolászni, gondoltam én is hozzá látok, minél előbb kész leszek vele annál jobb lesz, és annál többet tudunk, majd beszélgetni, mert így mind kettőnket leköt majd, az, hogy a cuccainkra figyeljünk. Szóval fogtam a táskám és a szekrény elé tettem, majd kezdtem kipakolni a ruhákat, azt a pár képet, amit hoztam a szekrény tetejére tettem, a fülbevalóimat meg a nyakláncokat, a kis kincses ládámban tartottam, azt a képek háta mögé tettem, a cipőket meg a táskában hagytam és betettem az ágy alá, legalább ez se fog sok helyet elfoglalni, gondoltam. Szeretem, ha díszes a szobám, de most, ha az egészet nem is tudom, az ízlésem alapján berendezni, az én részemet biztos, az elképzelésem alapján lesz. Elhoztam otthonról a kedvenc ágytakarómat is, amin egy csoda szép ló van, így is egy kicsit segítek magamon, hogy hasonlítson a szobámra.
– Igen az vagyok! - feleltem és én is mosolyogtam – Nem, nem vagyok új, ez a második évem itt! Ismerek egy-két emberkét, na és te? – kérdeztem vissza.

To: Amy

This is my town, this is my city now

Pár perce felfedezett szekrényem bepakolására, hamar ráunok. Olyannyira hogy az magam sem képzeltem volna. Utolsó két szoknyám, mindenféle precízség vagy pontos igazgatás nélkül bevágom a második polcra, úgy hogy azok a hajítás erejétől a doboz falának csapódnak. Hátat fordítva neki, a lábammal behajtom az ajtaját, hogy még csak ne is lássam. Éppen megfordulnék, hogy szépen behajtsam a helyére a két árván gyűrődő ruhadarabot, amikor realizálódik bennem hogy feleslegesen gyötörném magam. Hiszen holnapra úgy minden széttúrva fog feküdni egymás hegyén-hátán.
Egyszerűen csak úgy voltam vele, hogy elvégre is tiszta lappal indulok. Akkor talán elkezdhetnék megtanulni rendet tartani. Legalább amikor becuccolok meglegyen a látszat. De most már belátom, hogy felesleges volna. Pontosan az a bizonyos ’látszat’ szó, ami kijózanít. Nem azért jöttem ide, kezdtem mindent újra, hogy önmagamnak csak a látszata legyek. Amilyenné tömeg formál.
Nem azért, hogy megfeleljek a szobatársaimnak, vagy bárki másnak. Azért vagyok itt, mert követtem a bátyámat. Mert bízok benne, hogy egy olyan helyen mint az Alois, megférnek olyan egyéniségek is, mint én.
’Egy ilyen kedves ajánlatra, nem is tudnék nemmel felelni.’ Mosolygok bágyadtan a lányra. Miközben a lepedőm és egy nagy bordó, vöröses plédet leterítek a kényelmesnek jóindulattal sem éppen nevezhető fekvő alkalmatosságra, próbálom kissé pozitívabban felfogni a dolgokat. Minden kezdet nehéz, a bátyám pedig tartja bennem a lelket. Széles mosolyt erőltetek hát az arcomra, és az ágyazási folyamatok végeztével leülök, hogy még mindig serényen pakolászó szőkeséget nézhessem.
’Én idén jöttem. A bátyám itt tanul egy ideje. Rajta kívül, szinte senkit nem ismerek.’ Felelek egyszerűen, vállamon egy aprót rántván.
Ez nem nagy kunszt. Az ismerkedéssel sosem voltak problémáim. Soha nem ácsorogtam magamra hagyva, elveszetten a suli folyosóin, sosem kellett egyedül egyek a menzán és legfőképp soha, de soha nem volt olyan, hogy egy perc nyugtot is hagytak volna nekem.
Miközben a múlt emlékein rágódom, felfigyelek a már-már otthonosra kialakított kis sarokra, ahol Amy ágya helyezkedik. Az éjjeli szekrényén képek, dobozkák, lányos mütyürök.
Képek, ’tudomisén’ kikről. Egy biztos, ha kirakta a őket, minden bizonnyal fontos emberek lehetnek a számára. Pici irigységgel a májamban pillantok felé. Nekem nincs kit kirakatba helyeznem. Ám ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy fájni fog neki, amikor elveszti ezeket a személyeket. Az irigység helyét átveszi az együttérzés. Lesütöm a pillantásom és szólásra nyitom a szám, hogy leplezzem zavaromat.
’Táncolsz ugye? Táncos alkat vagy.’ Bólintok csak úgy magamnak. ’Ez esetben osztály társak is vagyunk.’ Egy, Két, Há’. Felnézek rá, széles mosollyal az arcomon. A hangomban nincs semmi hamisság. Őszintén érdekel a dolog. Egyenlőre, a csaj nem tűnik flúgosnak és kellemesen érzem magam a társaságában.
’Tudod, rosszabbra számítottam. Ne értsd félre, de te teljesen normális vagy.’ Halkan felnevetek. Nem is igazi nevetés, csak mintha többször aprót belelehelnék a levegőbe. Nem fog megsértődni, tudom. Ha pedig mégis, akkor félreismertem és az előbbi mondatom, értelmét veszti. ’Már lelkiekben fel voltam készülve a legrosszabbra is. Remélem azért a többiek, sem lesznek olyan vészesek.’

Dirty streets where I belong...

Szeretek mindent a helyén tartani, ez az egyik gyengém is. A különös, az benne, hogy ha más nem tart maga után rendet az nem zavar, csak az, ha ez én dolgaim szanaszét vannak dobálva. Volt egy nagyon zűrös korszakom, amikor még az sem érdekelt, hogy egy 2 hetes pizza rothad az ágyam alatt, vagy éppen úgy néz ki a szobám, mintha egy hurikán söpört volna végig rajta. De komolyan, sokszor olyan is volt, hogy órákig kellet keresnem az egyik karkötőmet, fülbevalómat vagy éppen az egyik kedvenc ruhadarabom. Csodák csodájára, ez a korszakom egyik napról a másikra ért véget. Ezen még én is meglepődtem. Először azt hittem, hogy előző este szívtam valami erőset, és még mindig tart a hatása, de párnapra rá, még mindig rendvolt nálam, akkor tudtam, hogy nem szívtam semmi olyant. Így még nekem is tetszett szobám, mondjuk azért kicsit furcsa is volt, hogy rend van mindig, soha nem hagytam elől semmit. Meg a ruhásszekrényeben is rendet raktam. Pedig ott aztán hiába raktam rendet, két perc sem kellett elteljen, már minden szét volt dobálva. És ez is sikeresen megváltozott, ott is rendet tudtam tartani. Szóval itt a koliban sem fogom másképp csinálni, az én kis felemen rend lesz. Na persze, azért néha -néha megengedek magamnak egy kis lustaságot. Állandóan én sem akarok szökni, mert az egyik ruhám, nincs jól betéve. Ennyire nem akarok különc lenni. Még a végén megmondják, hogy bolond vagyok, annyira szeretem a rendet.
Mosolyogva figyeltem amint elfoglalja a mellettem lévő ágyát. Amikor mondta, hogy a bátyja is ide jár, felkaptam a fejem. Lehet párszor hallottam róla.
- Na és, hogy hívják? Talán ismerem.- mondtam és közben mosolyogtam. Közben, az utolsó simításokat végeztem a berendezésnél, ha rajtam múlna, egész nap rendezném a dolgaimat. Miután befejeztem, leültem az ágyamra, a lábaimat, felhúztam magam elé és átkaroltam. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon tetszeni fog nekem ez az élet mód? Mármint, hogy így is úgy nőttem fel, hogy nem voltak szüleim, most is ezt fogom érezni, mert akármennyit is veszekszem a nagynénémmel szeretem. Lehet kibírhatatlan vagyok néha, de tudom, hogy ő is szeret. És bár fájó szível is jöttem ide, így jobb lesz mindkettőnknek. A gondolat menetemből Lau, hangja zökkentett ki, hamar felfigyeltem és próbáltam felfogni, hogy mit is mondott.
- Igen, mindenem a tánc.- vigyorogtam rá. - Uh az jó, örülök neki. - Örültem mikor azt mondta, hogy normális vagyok. - Köszi, te is!- nevettem én is. Nem vagyok az a sértődős személyiség, nem zavarnak sem a kritikák, sem a beszólások. Ha egyéb dolga nincs, akkor, hagyom had érezze jól magát.- Nem tudom, őket nem ismerem. De ha már az ismerkedésnél tartunk, mesélhetnél magadról valamit. De ne az ilyen sablonos dolgokat, légy szíves. Mesélj inkább arról, hogy mi volt a legdurvább dolog amit tettél.- vigyorodtam el.