Előtér

To Ruyeeh

Beléptem az előtérbe és körbe sem néztem, csak ledobtam magam a lépcsőre. Hű, ez márvány... Megállapításom okát az adta, hogy eléggé hideg volt. Csak ekkor pillantottam körbe. Meg kell hagyni, nem egy lepukkant hely, de most még ez sem érdekelt igazán. Ha már suli, akkor legalább olyan legyen, ami tetszik is. Nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé suliba járni, de talán, ha azzal foglalkozhatok, amivel akarok, más lesz. Az előző suliba úgyis sok h.lye járt. Örültem egy kis csendnek és nyugalomnak. Végre egyedül lehetek és nem kell mások kívánságait lesem. Nem panaszkodok, pénzem van bőven, de mindennek van hátránya. Némileg háttérbe szorul egy ilyen munka mellett, már ha ez nevezhető munkának, az, hogy szeretem, ha én irányítok. Mindenben. Így viszont teljesen jogosan követeli az illető lány, hogy az legyen, amit ő akar, ha már fizet. Én is ezt tenném a helyében. Én meg jó képet vágok hozzá, a szolgáltatás minősége akkor is fontos, ha az áruba bocsátott dolog jelen esetben a testem. Végigpillantottam magamon és elégedetten állapítottam meg, hogy még nem undorodom eléggé magamtól. Csak a pénz, azért csinálom az egészet. Akaratlanul is eszembe jutott az az este, az egyetlen, amikor mindenféle anyagias szándék nélkül, pusztán az élvezetért sz.xeltem. Na jó, azért nem mondható hétköznapinak a dolog. A gondolatra elvigyorodtam, talán ez volt az egyetlen, amit nem bántam meg. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy csinálta már színpadon, a lányról nem is beszélve. Nem egy átlagos szépség, annál sokkal több. Kotorászni kezdtem a táskámban, csak, hogy eltereljem a gondolatom, nem engedhetem meg magamnak az álmodozást. Hideg, fémes tárgy akadt a kezembe. Egy kulcstartó love felirattal. Gonosz vigyor ült az arcomra, az egyik fizető lánytól kaptam. Milyen naív kislány. Fizet a testi szerelemért, aztán és ilyen kulcstartót ad ajándékba. Igazán helyes. Visszadobtam a helyére a cuccot és körbepillantottam, mert lépéseket hallottam. Nem igazán örültem neki, egyedül akartam lenni, de a hang irányába emeltem a tekintetem. Egyből leesett az állam, pedig nem vagyok ilyen típus. Lassan néztem végig. Először a lábát láttam meg, aztán ahogy haladt felfelé a tekintetem, megpillantottam a láb tulajdonosát is. Ez... az a lány. A színpadról. Kényelmesen hátradőltem, megtámaszkodtam a következő lépcsőfokon és elmerültem ringó csípőjének látványában. Nem tudom, hogy ő felismert vagy nem, de felém közeledett a lány.

A munka, az munka. Lehet bármilyen nehéz, bármilyen emberpróbáló vagy épp unalmas, muszáj megcsinálnunk. A szüleim mindig arra neveltek, hogy engedelmeskedjek a főnökömnek, a felettesemnek és mindenkinek, aki valamivel is több, mint én, de most, hogy itt állok egymagamban az épület előtt, rájövök, hogy egyáltalán nem kötelességem fejet hajtani minden vadbaromnak, aki feljebb valónak érzi nálam magát - még ha tényleg feljebb való is nálam. Késő bánat. Itt állok, kezemben a papírokkal, amik ahhoz szükségesek, hogy beengedjenek az iskola falai közé, merthogy arról kell néhány mondatot írnom, emellett pedig készíteni egy gyors interjút az igazgatóval a feltörekvő tehetségekről. Haszontalannak és értelmetlennek érzem a melót, de rábólintottam. Túl későn döbbentem rá, hogy nem kellett volna elfogadnom a "megbízatást", hanem inkább másikért kellett volna követelőznöm.
- Nate! - egy kéz simul kék-fehér kockás ingemre, én pedig megfordulok, hogy szembekerüljek az illetővel. Ő az. Akaratlanul is elmosolyodom. - Átveszem tőled, ha akarod. Láttam rajtad, hogy mennyire nem érdekel a téma. Nekem a kórházba kellene mennem egy szívsebészhez, aki már rengeteg ember életét mentette meg és rákos betegeket is kezelt, de odaadom, ha gondolod. - sóhajtja és egy fekete mappát nyújt felém. Ez a lány édesebb, mint gondoltam.
- Dehogy! Ne hülyéskedj! Már megbarátkoztam ezzel, te pedig biztos jobban megcsinálod majd, mint én tenném. - vonok vállat és tényleg nem bántam, hogy nem fogadtam el ajánlatát.
- Oké. Ahogy gondolod. Akkor én megyek is vissza, mert még dolgom van. Szia! - mosolyogva köszön el és már el is tűnik szemeim elől, eltakarja az üvegajtó, amin belépett.
Rajta morfondírozok egész úton meg azon, hogy szerelmes vagyok-e vagy sem. Életemben eddig két alkalommal mondhattam magam szerelmesnek és azok a lányok is átvágtak. Annyi szerencsém egyébként van, hogy egy csóró vagyok, ezáltal a pénzem miatt aligha jöhetnek velem össze. A lehetőségek így csökkennek arra, hogy a személyiségem fogja meg őket. Alisha tíz hónapig, Darcy pedig másfél évig bírta mellettem. Mindketten megcsaltak és kezdek rádöbbenni, hogy én csinálok valamit rosszul, én szúrom el a kapcsolataimat. Ennyire pocsék srác lennék, hogy más karjaiba menekülnek tőlem? A sírógörcs tör rám, mikor ezen agyalok, de, mint mindig, most sem engedek utat a könnyeknek. Hogy nézne ki egy bőgő férfi?!
Utálatos göndör tincseimbe túrok, majd belököm az iskola ajtaját, így az előtérbe érek. Szép és igényes helynek tűnik, ráadásul tiszta is. Egy takarítónő csoszog el előttem fehér papucsban és világoskék ruhában, maga előtt egy felmosóvödröt tolva. Illedelmesen köszönök és elfelejtem megkérdezni, hogy merre találom az igazgató irodáját. Pechem van. Alsó ajkamba harapva szemlélődök a hatalmas előtérben és felállítok magam elé két lehetőséget: elindulok és majd csak megtalálom valamikorra az irodát, vagy várok, hogy valaki idejöjjön és útbaigazítson. Bármelyiket is választom, minden bizonnyal nem fogok egyhamar végezni.
Kihúzom mobilomat farzsebemből és beütöm egy jó barátom számát, aki éppenséggel végzős az Alois-ban és aki talán most is órán csücsül. Lehetséges vajon, hogy kikéredzkedjen hozzám és elvezessen az igazgatóhoz? Talán, bár minden egyes csörgésnél egyre több a kétely bennem. Nagyokat pislogok, várom, hogy a srác felvegye, de csalódnom kell, mint általában mindenben. Nem veszi fel, így újra egyedül maradok a béna ötleteimmel.
Sosem voltam tehetséges a zenét illetően. Nem tudok gitározni, zongorázni, hegedűzni, sőt még énekelni sem. A tánc is igencsak messze áll tőlem, bár a diszkókban még némileg megállom a helyemet. Zavarban érzem magam most a hatalmas falak között és az azokon lógó festményektől, amik mind-mind kapcsolódnak valamelyest a művészethez, a tánchoz, a zenéhez. Nem tudnám megszokni ezt a környezetet... még akkor sem, ha tehetséges lennék abban, amiben az itt tanuló diákok zöme.

Fejemben egy esetlen Tina Turner szám zúgolódik, azt hiszem a Goldeneye. Tulajdonképp piszok viccesnek találom, hogy az Alois előterében ácsorgok és közben egy James Bond film zenéje ver ütemet homloklebenyem mögött, miszerint See reflections on the water, More than darkness in the depths, és így tovább, és így tovább. Észre sem veszem, hogy halkan dúdolni kezdem, szemeim pedig egyre éhesebben szaladnak végig a festményeken és a világos színű falakon, amiben semmi izgalom nincs, mégis felkelti az ember figyelmét. Előkapom hát zsebemből a mobilomat és elkattintok egy képet. Talán még hasznát veszem a későbbiekben, mikor a szerkesztőségnek leadom a cikket, megspékelve ezekkel a nem túl extrém fotókkal. Gondolom, arra már felkapnák a fejüket, ha Robbie Williams, vagy teszem azt Whitney Houston villantana csodás mosolyt mellettem. Elnézést, az utóbbi híres-neves énekesnő már elhunyt, szóval erről lecsúsztam. Isten nyugosztalja szegény párát!
Diákok özönlenek ki több helyről is, én pedig bőségzavarban szenvedek. Ajkaim halvány mosolyra húzódnak, látván felcsillanni az itt-ott megjelenő reménysugarakat. Talán nem is lesz olyan pocsék cikkem, ha beszélhetek egy tanulóval. Kifaggathatnám arról, milyen ebbe az iskolába járni, kérdezhetnék az álmairól, vágyairól és céljairól. Legtöbbjük tele van ötletekkel és akadnak, akik már most sziklaszilárdan biztosak benne, hogy merre akarnak tovább haladni. Azt viszont kétlem, hogy mindegyikük ilyen határozott lenne. Véleményem szerint a diáksereg fele még nincs tisztában képességeivel, azzal pedig szintén, hogy valóban a zenei pályán kíván-e elhelyezkedni. Az ízlések, vágyak változnak. Órák alatt lehet le-és rábeszélni egy embert valamire. Bármire. Én pedig történetesen kitűnő rábeszélőkészséggel lettem megáldva.
Nyelvem végigszalad száraz alsó ajkamon, közben mobiltelefonomat visszasüllyesztem zsebembe. Tenyerem nyirkossá válik, de el sem tudom képzelni, hogy zavarban legyek. Tíz éves korom óta nem idegeskedtem, és akkor is csak azért, mert szégyelltem magam, amiért lelöktem azt a cserepes virágot anyám ablakából. Teljesen kifordult önmagából és rá sem lehetett ismerni. Elég rossz gyerek lehettem, már csak arra a sok vicces sztorira is alapozva, amiket nagyanyámék mesélnek, merthogy anyám nem hajlandó egy árva szót sem szólni gyerekkoromról. Nem mintha nem emlékeznék, de néha jó hallgatni fiatalkori ökörségeinket.
Elbambultam. Ez lehet az oka annak, hogy nem vettem észre a mellém sétáló lányt, aki most már igenis láthatóvá válik számomra. Megköszörülöm torkomat és nagyokat pislogok, hogy gondolatmenetemet kettévágjam képzeletbeli ollómmal. Bármennyire tartom tiszteletlenségnek megbámulni más embereket, nem szalasztok el végigpillantani az alacsony, vörös tincsekkel megáldott teremtésen, akit tizenhat-tizenhét évesnek saccolok. Szerencsére, a szimpátia már most előtűnik, így nem esik nehezemre válaszolni.
- Szia! - apró mosoly feszíti szám sarkát. - Igen, azt megköszönném. Az igazgató irodáját keresem. Újságíró vagyok, a helyi laptól jöttem és cikket írok az iskolátokról. - hogy hitelesítsem mondanivalómat, még a nyakamban lógó kártyát is kibújtatom pólómból, merthogy a sok herce-hurca alatt a szerkesztőségben, valahogy sikerült a textil alá bekúsznia. Most viszont a lány orra elé tartom, hogy láthassa nevemet, telefonszámomat, valamint a szerkesztőség nevét és címét. A fontosabb információkkal már tisztában is lehet velem kapcsolatban.
A levegőben valami furcsán csábító illat terjeng, de nem olyasmire gondolok, mint valami édeskés aromájú parfüm. Ez sokkal inkább étel pikantériája, ami még a legapróbb, legszűkebb gyomrot is korgásra készteti. Éhes vagyok, erre csak most jövök rá, de természetesen fékezem éhségemet, mert hát mégsem azért jöttem ide, hogy egyek. Viszont, elhatározom, hogy amint hazaérek, feltépem a hűtő ajtaját és kirámolom az ott található összes kaját.

Kellemes az iskola légköre és valamiért megnyugtat. Talán rám is átragadt a felszabadulás érzése, ami a diákok lelkét járja át, lévén, hogy kicsöngettek az utolsó óráról is és innentől kezdve estig azt csinálnak, amit akarnak. Gondolom én, mert rég volt már az, hogy gimnazista voltam. Rengeteg dolgot elfelejtettem, nem feltétlen van minden úgy most is, ahogy akkoriban. Tulajdonképp teljesen mindegy, mert ennek köze sincs a munkámhoz. Körbenézek, hogy utolsó pillantásaimmal fejembe véssem a képet, bizonyára most élénkül fel leginkább az iskola. Mindenütt beszélgetnek, mindenütt zajonganak és az ebédlőbe tolulnak. Hosszú sor terpeszkedik afelől, ahonnan a csábító illat szállingózok felénk. Egyre éhesebb vagyok, még gyomrom is megkordul, amit remélhetőleg csak én hallok és érzek, Zoey pedig nem.
- Ugye, nem mondod komolyan? - sóhajtok csalódottan, pedig biztosan tudom, hogy komolyan mondja és hogy nem hazudik. Talán az lehetett a gond, hogy azt sem tudtam nőt vagy férfit, esetleg fiatal vagy idős személyt keressek. Elszalasztottam, nekem lőttek. - Hát, fogalmam sincs. Vele mindenképp kellett volna készítenem egy interjút... a suli alapításáról, a diákok létszámáról, az itt tanulók későbbi sikereiről meg ilyesmik. De ha már így felajánlottad, válaszolhatnál pár kérdésemre, mert egy tanulóval is akartam beszélni. Így legalább nem kéne keresgélnem meg ismeretleneket leszólítanom. - mondom néha szünetet tartva mondataim közt, majd előkapok farzsebemből egy jegyzetfüzetet. Az oldalamon lógó táskát becsatolom, sosem lehetünk benne biztosak, hogy nem kleptomániásokkal vagyunk körülvéve, bár Zoey-t korántsem nézem annak. Csak elővigyázatos vagyok.
Míg én a jegyzetfüzettel babrálok és visszateszem zsebembe a mobilomat, amivel eddig elkattintottam pár képet, addig a lány felajánlja pizzáját. Éhes vagyok, de tudom, hogy míg dolgozom, addig egy falat sem csúszna le torkomon, nem mellesleg távol álljon tőlem, hogy megfosszam az ebédjétől. Tudom milyen éhesen kolbászolni az épületben vagy akár csak otthon is. Egye csak meg, én kibírom hazáig. Legfeljebb másfél óra és úgy is végzek.
- Nem, köszönöm. Kétlem, hogy tudnék most enni, de te jobban tennéd, ha bemennél ebédelni. Feltételezem, nem minden nap kaptok pizzát. - mosolygok és fejemmel közben az ebédlő irányába bökök, mert hát arra kígyózik a hatalmas sor.
Zsebemben rezegni kezd a mobilom, de csak rápillantok a képernyőjére. Cherise. Bármennyire szeretnék a kedvében járni, esetleg egy randit nyerni tőle, most muszáj lesz hagynom, hogy a hangpostám vegye fel. Munka közben nem szokásom telefonon csevegni, nem mellesleg kétlem, hogy Zoey-nak imponálna, ha megváratnám a kérdésekkel, amennyiben egyáltalán megengedi, hogy feltegyem azokat.
- Tényleg csak egy interjút akartam. Csak hát... nem ismerem túlzottan és nem vagyok biztos benne, hogy egy a hatvanas éveiben járó, Télapó szerű fickót kellene keresnem. Ugye? - vonom fel bátortalanul szemöldökömet, ugyanis én személy szerint így képzeltem el az igazgatót. Az enyém így nézett ki, bár én nem az Alois-ba jártam, soha nem is akartam. Nem vagyok művészlélek.
Odasétálok Zoey-val a padhoz, ahova ő maga megindult és helyet foglalok, feltéve, hogy ő is. Megköszörülöm torkomat, majd rápillantok.
- Szóval akkor... megengednél pár kérdést? - érdeklődöm újra, reménykedve abban, hogy nem megyek az agyára ezzel. Sosem voltam még diákok közt, még közvélemény kutatáson sem, így nem tudhatom, hogy miképpen viszonyulnak az újságírókhoz. Remélem, nem utálnak minket túlzottan.