Folyosó

Várom, hogy hívjon. Szinte minden este úgy alszok el, hogy reménykedem a holnapban, ami talán egy hívást tartogat számomra Tőle. Annyira naivnak érzem magam és kicsit idiótának is, ilyenkor. Belezúgtam egy nálam tíz évvel idősebb pasiba, aki ráadásul a tanárom, piszok jóképű és természetesen barátnője van. Talán már jegyben is járnak, amiben nem lehetek biztos, hiszen rég nem beszéltünk. Nem szólunk egymáshoz, van, hogy rá sem nézek, mikor elmegyek mellette a folyosón. Kíváncsi vagyok, vajon őt is annyira zavarja-e ez az egész, mint engem. Biztos, hogy nem. Neki biztos könnyebb volt túllépnie rajtam, egy tinilányon, akit érzelmi akadályok nélkül megdugott - többször is -, aztán le sem sz*rta a fejét. Én voltam a hülye. Joggal neveznek butának a barátnőim és joggal mondják, hogy magamnak okoztam ezt a "sebet" a mellkasomon, ami folyton hasogat, mikor csak meglátom Luke-ot a barátnőjével. Annyira szép nő és annyira... annyira egymáshoz valók! Meg sem közelítem azt a szintet, amit Luke valószínűleg elvár és amire igényt tart. Hogy jelenhetne meg bárhol velem, mikor rögtön levágná az egész társaság, hogy gimnazista vagyok? Hogy fogadná el ezt a társadalom? Messzire gondolkodom. Mindig ez van, ha felötlenek bennem a régi emlékek. Sosem voltunk MI. Sosem jelentett semmit az egész.
A tükörbe pillantok, az arcom furcsának tűnik, ráadásul mintha halványan lila karikák is görögnének szemeim alatt. Halvány rózsaszín ajkamba harapva próbálok megbirkózni a látvánnyal.
- Ugye, te is arra gondolsz, hogy milyen pocsékul festesz ma?! - tipeg vadító rózsaszín magas sarkújában mellém barátnőm, Amanda. Szőke tincseinek egy részét átdobja válla fölött, majd megmossa kezeit. Immáron tiszta mancsaival dob csókot tükörképének.
Amanda egy teljesen átlagos lánynak tűnhet mindenki számára, amíg meg nem szólal. Mert ha beszélni kezd, rájövünk, hogy sokkal okosabb és intelligensebb a vártnál, ráadásul őszintébb is. Túl őszinte, ami azt illeti és emiatt nem egyszer kaptunk már össze. Nála aztán tényleg tabu a kegyes hazugság - ami a szívén, az a száján.
- Köszi. Imádom, hogy ilyen szuperül fel tudod dobni az embert. - eresztek meg egy műmosolyt, ami végül természetesen komorságba fordul. Hátat fordítok a tükörnek, mert bármennyire is fáj hallani, amit Amanda mond, igaza van.
- Jobb lenne, ha hazudnék? De tudod, mit? Mindegy. Akkor vedd úgy, hogy azt mondtam, űberdögös vagy. - forgatja szemeit, majd megigazítja fekete blézerét. - Na, megyek, Szivi! Magyarom lesz és még egy árva szót sem tudok az időmértékes verselésről... vagy mi a francról. Puszillak! - kacsint rám, majd egy halvány mosollyal meggyvörös ajkain, kisétál a mosdóból.
A csend körbeölel és megfojt. Illetve, meg kíván fojtani, azonban keményebb fából faragtak annál, minthogy hagyjam kinyírni a magány által magamat. Egyébként sem vagyok teljesen egyedül, hiszen Evie-re mindig számíthatok, ellenben az Amanda-féle barátnőimmel. Ők inkább csak azért vannak velem, mert az anyagi helyzetünk egy és ugyanaz, így a szülei és az én szüleim jóban vannak... természetes, hogy ezáltal nekünk is puszipajtásoknak kell lennünk. Végül is, nem zavar a jelenléte. Kedves lány, bár kicsit elkényeztetett és ez a modorán is látszik.
Mély sóhaj szakad fel ajkaim közül. Öt teljes percig időzök még bent, majd kilököm a mosdó ajtaját és lassan indulok el a termünk felé. Tulajdonképp, nincs órám. Azaz, lenne, de a tánc- és dráma tanárom beteget jelentett, így elmarad. Szóval, marad negyvenöt percem a semmittevésre. Hát nem fantasztikus? Fekete színű cipőm talpa nem ver visszhangot, kezd viszont kényelmetlen lenni. Sietek, de fogalmam sincs, hova. Jó most kicsit egyedül lenni és nem Luke-ra gondolni. Na, tessék. Már megint eszembe jutott.